Főkép

A Madison megye hídjai és az Ezernyi út porából című regények szerzőjének legújabb könyve témáját és hangulatát tekintve sem marad el a megszokottól. Apró töredékekből, foszlányokból állnak össze, és bontakoznak ki a szereplők lelkében lapuló zenék, a szerelem zenéi. Bár a dallamok nem mindig harmonikusak... Vannak emberek, akik különleges képességgel születtek: képesek a saját útjukat járni, a saját elképzelésük szerint élni, és közben képesek megmutatni az Utat másoknak. Azt az Utat, amin mindenki szeretne haladni, csak néha nincs hozzá elég mersze, vagy ereje, esetleg a körülményei nem adottak ahhoz, hogy elinduljon rajta. Pedig rettenetesen vágyik rá. Vágyik a szabadságra, a kötöttségek, a társadalmi konvenciók hiányára, de nincs tisztában vele, hogy mindez – ha jobban belegondolunk – egyenes út a magány felé. Hiszen a társadalom egy bizonyos része nem csak hogy nem tud mit kezdeni az ilyen emberekkel, de kifejezetten fél tőlük. Ha ugyanis megkötik, vagy ha úgy jobban tetszik, szerelmükkel magukhoz láncolják, esetleg bármilyen módon megfosztják a „bármikor útra kelhetek” szabad érzésétől, éppen azt kezdik el lassan kiölni belőle, amit megszerettek benne. Paradox dolog, de így van. Olyan kiszámítható, és mégis olyan kiszámíthatatlan az egész.

Ilyesmiről szólt a szerző előző két regénye is. Az egyikben Robert Kincaid, az örök utazó, és Francesca Johnhon, a családja és az otthonául szolgáló farm fojtogató légkörében vergődő farmerfeleség találkozása és egymásra találása; a másikban ugyanennek a két embernek, sok-sok évvel későbbi majdnem-találkozása a vezérmotívum, ami köré a szerző szépen lassan felépíti azt a csodálatos építményt, ami ugyan önmagában is élvezhető, mégis arról szól, hogy kíváncsiak legyünk a belsejében lakozó titkokra. A titkokra, amik valójában saját lelkünk legbelső zugaiban bújnak meg, csak a nagy rohanásban, a pénz utáni hajszában nem érünk rá odafigyelni azokra az aprócska, eleinte bátortalan, később egyre erősebb hangokra, amelyek megfelelő indukáló erő hatására először csak dallamokká, később egész zeneművekké fejlődnek.

A szerelem zenéiben Texas Jack Carmine, a negyvenhét éves nyughatatlan utazó, és Linda Lobo, a harminchét éves táncosnő életének egy rövid dallamát kísérhetjük figyelemmel. Olyan ez, mint egy nagyzenekari mű megkomponálása. Először csak a vonósok zümmögnek halkan (legyen ez mondjuk Jack), aztán a hang egyre intenzívebben hömpölyög, majd hirtelen csend lesz. Aztán rákezdenek a fúvósok (ez pedig legyen Linda), először csak finoman, szolidan, szinte alig hallhatóan, aztán a hangok hirtelen felerősödnek. Majd csatlakoznak a vonósok. Így a két külön hangzásból egy ideig, amíg a komponista (vagy éppenséggel az élet) úgy kívánja, harmonikus zenemű keletkezik, a maga lüktetésével, dinamizmusával, olykor pianóban rezgő bizonytalanságával. Aztán egyszer csak elhallgatnak a vonósok. És a fúvósok magukra maradnak. Vagy a fúvósok hallgatnak el először, és a vonósok maradnak magukra. Tulajdonképpen ez már csupán értelmezés kérdése. A lényeg az, hogy a zeneszerző hirtelen meggondolta magát, és nem fejezte be a művet. Legalábbis nem abban a szellemben, ahogy elindította. Ezek a töredékek, ezek a szétszakadozott érzelemfoszlányok, ezek a szerelem zenéi. A lelkünk zenéi. Amik nélkül nem ember az ember. És nem élet az élet.