Főkép„A nap még éget, pedig már későre jár. Manu egy tűzcsapon ülve azt mondja, szeretne megtanulni vezetni.
– Klassz lehet. Főleg így, hogy leszarjuk a dolgokat: ha összetörünk egy verdát, találunk másikat.
Nadine vállat von, azt mondja, megtaníthatja. Hozzáteszi:
– De kurva idegesítő lenne úgy végezni, hogy beszorulunk az összepréselődött karosszériába, és várjuk a riadóztatott rendőröket.
– Nem csípnéd, ha nekihajtanánk egy falnak?
– Eleged van? Már csak két nap 13-áig, addig én ki akarok tartani…
– Én is. De 14-én engedélyezhetnénk magunknak egy falat.”

Ez a rövid bevezető talán visszaad valamit abból a hangulatból, amit ez a kissé botrányos könyv áraszt magából. A céltalanság, a trágárság, az erőszak és a minden mindegy hangulat szinte védjegyévé válik a két nőnek, mi pedig csak csendben borzadhatunk „kalandjaik” láttán.

Nadine prostiként keresi a kenyerét. Ebből meglehetősen szegényesen éldegél, de nem foglalkozik vele, mert már nincsenek igényei. Állandóan zenét hallgat, nem foglalkozik a környezetével, céltalanul létezik, de nem várja a fehér lovas herceget sem, helyette inkább iszik, és egyéb szerekkel bódítja magát.

Amikor az állítólagos pasija Párizsba hívja, azonnal igent mond. Akadékoskodó lakótársát rövid úton megfojtja, és már indul is. A fővárosban nem élvezheti a pasi társaságát, mert azt lelövik a patikában, amikor hamis recepteket akar beváltani. Nadine kissé furán érzi magát a két halálesettől – majd elindul a nagyvilágba.

Manu egy lepukkant negyedben tengeti mindennapjait. Függetlennek tartja magát, és tökéletesen megfelel számára az alkohol és egyéb kábítószerek által nyújtott bódulat. Nem is igazán gondolkodik azon, hogyan lehetne másként élni – ebben méltó partnerre talál egy dílerben.

Amikor a srácot piti üzletei és szemét húzásai miatt elveri egy helyi banda, Manu elmegy a lakására, magához veszi az áldozat megtakarított pénzét és pisztolyát. Ezután lelövi a verőemberek főnökét – majd elindul a nagyvilágba.

A két nő találkozik (Manu fegyverrel kényszeríti Nadine-t, hogy oda vigye az anyjától lopott kocsival, ahová ő akarja), és kezdetét veszi egy őrült, sehová sem tartó utazás. Manu ugyanis rákapott a gyilkolásra, mert szerinte így a legegyszerűbb a szükséges anyagiak beszerzése.
Nagyszerűen érzik magukat. Ha megkívánnak egy pasast röviden ráveszik az aktusra (aminek nincs nagyobb jelentősége, mint egy jó kajálásnak), ha valaki nem tetszik nekik, azt simán lelövik.

Mindeközben tudatában vannak az egész talmiságának (lásd a bevezető idézetet), de nem foglalkoznak vele. Most sokkal jobban érzik magukat, mind életükben eddig bármikor. Csak a jelen, csak a most, csak a vágyaik számítanak.

Sem a magántulajdont, sem más munkáját nem becsülik – talán mert ők sosem hoztak létre semmit, vagy mert sosem birtokoltak effélét. Furamód összeszoknak útközben (bár egymást nem kívánják meg), egyre könnyebben sütik el a pisztolyaikat (időközben Nadine is kap egyet).

A befejezés nélkülöz minden emelkedettséget, mégis illik a két utcalányhoz. Felkavaró könyv, ami egyáltalán nem ösztönöz az ilyen életvitelre.
Sokkoló és egyben elgondolkodtató soraival felhívja a figyelmet arra, hogy vannak emberek, akik nem azért kerültek a társadalom perifériájára, mert más a bőrszínük, mert alkoholisták, mert kábítószeresek, hanem mert nem fogadják el a képmutató társadalom vélt vagy valós értékeit. Ők a lázadás szélsőséges módját választják.