Főkép

Amikor megláttam az első kritikákat az ötödik évadról, a nyitómondatok után mindegyiket abbahagytam. Nem akartam, hogy bármilyen módon befolyásoljanak. Aaron Sorkin a negyedik évad végén parádés búcsút vett a sorozattól, és a helyére lépett John Wells executive producerre mindent mondtak, csak azt nem, hogy rendes ember lenne. Becsúsztattam hát az első lemezt a lejátszóba, száműztem magamból minden negatív várakozást és félelmet, megnyomtam a lejátszás gombot, és…

Dermedten figyeltem. Tanácstalanul vakartam a fejem, értetlenkedve hümmögtem, majd egy lendülettel lenyomtam a második részt is, hátha én néztem félre valamit. De nem. Sorkin elment, és a helyére lépő John Wells minősíthetetlen munkát végzett. Éppen abba akartam hagyni a sorozatot a 6. résznél, amikor látványos változás állt be, így némileg megnyugodva, de mégis félelmekkel terhelve néztem végig az évadot. Mit is tett John Wells? Először is úgy döntött, hogy a tempó az amerikai nézőnek túl gyors. Nos, akkor butítsuk le az egészet, szépen lassan, unalmasan és szájbarágósan csináljuk tovább. Az első hat rész Sorkin regnálása alatt a legjobb esetben is két részt tett volna ki, de inkább egy húzósat.

Aztán Wells azt is gondolta, hogy mégsem járja a hazafiatlanság. Mert Sorkin elég alaposan odamondogatott a politikai elitnek, és a vége felé már nem is olyan burkoltan az elnöknek. Wells ezt nem engedhette, összedörgölte a tenyerét, előkapta a közhelyszótárt, közben Tony Scott filmjeit nézte, és alkotott. Méltatlanul gyengét. Az elnök feje fölé valami dicsfényt vetített, Scottra jellemző szűrővel látta el a nyersanyagot, hihetetlen módon alulvilágította az első hat részt, majd közben a világ leggejlebb patrióta szövegeit adta a szereplők szájába. Köztük C. J. Creggébe, amitől enyhe hányinger kezdett el környékezni. Sorkinnál az ideiglenes elnökváltás, Zoey kiszabadítása, valamint a hurrikán okozta természeti katasztrófa (nem lehet nem észrevenni a párhuzamot New Orleans-szal) valóban egy részbe fért volna bele, de Wells ezt elnyújtotta hat részre.

C. J.-ből hazafinőpapagájt csinált, Tobyból kiölte a humort, Josh-ból a szokottnál is nagyobb barmot csinált, Donnából kiszívta a színeket, Leót érzéketlen ökörré változtatta. És gyanítom, elégedetten dőlt volna hátra, ha nem hívják fel a tévécsatornától, hogy: „Te John, nagy baj van. Amióta te csinálod a sorozatot, adásról adásra csökken a nézettségünk. Szóval, most, John el kellene gondolkoznod, hogy összekapod-e magad, vagy csomagolsz, és mész vissza tönkretenni a Vészhelyzetet.” Wells az előbbit választotta, és lám: a sorozat rögtön élvezhető. Nem tökéletes, nem ér nyomába az első négynek, de jó és nézhető. (Most az egyszer adjunk hálát a nézettségi adatoknak és az azok alapján döntéseket hozó felelős tévévezetőknek.)

Nem akarok túlzásokba esni, de egy fél világ omlott össze bennem, hogy aztán az évad harmadától valahogy újraépüljön. Közben ugyanis az elnök nyomásra ugyan, de választott magának egy alelnököt, de előtte még remegve nézhettem végig az ideiglenes republikánus elnök ámokfutását John Goodman meggyőző alakításában. Minden visszazökkent tehát a kerékvágásba, de azért nem voltam maradéktalanul elégedett. Ahogy az előző évad Tobyé volt, úgy ez valami oknál fogva Joshé lett. Még akkor is, ha hibát hibára halmoz. Mert most ezt tette. Nagyravágyásból és szimpla ostobaságból óriási kárt okozott az elnöknek, a Fehér Háznak és a demokratáknak, amiért Leo azonnal a szőnyeg szélére állítja, és jól ott is hagyja. Josh szerepe ettől kezdve egy bármikor bevethető tárgyalópartnerré silányul, és ez nagyon csípi a csőrét, de ellene tenni nem tud. És akkor végre kimondom: Josh Lyman egy takony. Gerinctelen, pökhendi, beképzelt, önző alak, akinek egyszerűen nem tudom megbocsátani, ahogy Donnával bánik. Most ebbe nem is akarok belemenni, de a lényeg ugyanaz: ez Josh évada. Az ő elbarmolásainak helyrehozásán dolgoznak a többiek, és a pikáns az, hogy Josh semmiből nem tanul.

Aztán itt van Will Bailey és Toby párharca. Ugyanis a frissen megválasztott – egyébiránt egy mulya (vagy annak látszó) félbunkó – alelnök elcsábítja, hogy legyen a kabinetfőnöke. Toby ezt nehezen bocsátja meg neki, és kettejük ellentéte kiváló feszültségforrás az évadon keresztül. Külön öröm volt számomra a Legfelsőbb Bíróság körüli eseménysorozat, ami kezdődött elnökének kórházba kerülésével, és végződött két új bíró kinevezésével. Az egyiket közülük Glenn Close alakítja, fergetegesen. Szerepe szerint egy ultraliberális bírónőt játszik, és ez azért különösen szellemes választás, mert Close maga is dühödt liberális. A bírók kinevezése körüli huzavona Sorkin legjobb napjait idézte, mert azért ne feledjük: az executive producer személye változhat, de Sorkin csak minden harmadik-negyedik részt írta maga, a többi író személye ebben az évadban sem változott.

Ugyanilyen drámai rész volt az elnöki kegyelem gyakorlásáról szóló rész is, mert ritka bepillantást nyerhetünk a gépezet működésébe. Az évad minden szempontból egyik legemlékezetesebb és messze legszellemesebb része az, amelyik C. J.-vel foglalkozik. Egy áldokumentumfilmet láthatunk C. J.-ről és elődeiről, roppant szellemesen és izgalmasan. A konfliktusok amúgy régi-újak. Az elnök a republikánusokkal és néha a saját pártjával szembemenve igyekszik kormányozni, közben kisebb-nagyobb nemzetközi válságok törnek ki, amerikai katonákat kell kiszabadítani, és közben egyre többet tudunk meg a szereplők előéletéről, különösen Leóéról. Megismerhetjük a szakszervezetek nálunk elképzelhetetlenül nagy hatalmát, az elnöki gépezet működésének részleteit – a kép egyre teljesebb és árnyaltabb lesz.

Ugyanakkor súlyos hiányérzettel álltam fel a szintén drámai erejű – de az előző évadét meg sem közelítő – finálétól. A nagy kapkodásban sok mindenről elfeledkeztek. A szereplők magánéletéről – Leót leszámítva – alig tudunk meg valamit. Nagy fájdalom, hogy Tobyról és az ikreiről alig pár mondat hangzik el, Charlie és Zoey újjáéledni látszó románcát elfelejtik, Leo csaja eltűnt, és még sorolhatnám. Némileg – tényleg csak némileg – kárpótol ezért a megtalált humor, szellemesség és ötletesség, pergő ritmus, és a sok izgalom. Sorkin már nem jön vissza, máson dolgozik, és őszintén remélem, hogy az első hat rész fiaskója után visszahozott színvonal maradni fog. Nagy megnyugvással sommáztam, hogy a magyar szöveg egyre jobb. Van persze pár baki, ahogy az előző évadban is volt, de ez még belefér. Az angol felirat még ott fut, miközben nézem, de csak néha pillantok rá. Ha túllépek az első hat rész minősíthetetlen pocsékságán, akkor egyet kell értenem az egyik kritikussal, aki azt mondta: Az elnök emberei minden idők „legintelligensebb tévésorozata”. És ezen még Wells sem tudott változtatni, pedig nagyon akart.

A magyar DVD-kiadás technikai adatai:
Lemezek száma: 6
Hang: magyar (Stereo), angol (Stereo)
Kép: 1,78:1 (4:3)
Felirat nyelv: magyar, angol, angol (hallásk.), görög, norvég, portugál

Extrák:
Interaktív menük
Közvetlen jelenetválasztás

Az ötödik évad részei:
1. Hatalomátvétel (7A WF 83429)
2. A háború kutyái (Dogs of War)
3. Kényes egyensúly (Jefferson Lives)
4. Államérdek (Han)
5. Szarvashiba (Constituency of One)
6. Égi csapás (Disaster Relief)
7. Patthelyzet (Separation of Powers)
8. Államérdek (Shutdown)
9. Karácsony a Fehér Házban (Abu el Banat)
10. Viharos jelen (The Stormy Present)
11. A kegyelem napja (The Benign Prerogative)
12. Hírszomj (Slow News Day)
13. Dzsingisz kán színre lép (The Warfare of Genghis Khan)
14. Veszélyes terepen (An Khe)
15. A nagy leleplezés (Full Disclosure)
16. Fertőző kutatás (Eppur Si Muove)
17. Mentő ötlet (The Supremes)
18. A szóvivő napja (Access)
19. A nagy hajcihő (Talking Points)
20. Karantén (No Exit)
21. Merényleg Gázában (Gaza)
22. Gyász és harag (Memorial Day)

Kapcsolódó írások:Az elnök emberei - Első évad
Az elnök emberei - Második évad
Az elnök emberei – Harmadik évad
Az elnök emberei – Negyedik évad
Az elnök emberei – Ötödik évad