Főkép

Furcsa azt mondani egy olyan könyvre, amely bő 200 oldalon keresztül premier plánban közvetíti olvasóinak a testi-lelki leépülést, a halált és a pusztulást, a legváltozatosabb és legembertpróbálóbb betegségeket, a legnyomorúságosabb emberi létállapotokat (legyen az egyetlen személyé, vagy egy egész közösségé), de bizony ez a könyv szép. A maga módján az egyik legszebb a tavalyi év magyar prózafelhozatalából.

 

Ez a szépség pedig egyedül az eddig főként tárcanovella-íróként ismert Keresztury Tibor már jól megszokott, ironikus, gunyoros, éleslátó és a minden ábrázolt (és elszenvedett) szörnyűség ellenére is kimondottan életigenlő stílusából ered, és éppen ez az, ami teljességgel egyedivé teszi a Hűlt helyemet. Keresztury eddig is egy olyan szerző volt, aki nem tartotta magát túlságosan távol a szövegeitől, de most szinte teljes egészében önmaga, vagy legalábbis egy hozzá kísértetiesen hasonló irodalmi alteregója lesz történet(ei)nek hőse.

 

A Hűlt helyem egy látszólag csavaros elbeszélői helyzetből indul: a szerző napjainkban, a koronavírus járvány kellős közepén pötyögi be a laptopjába a Hűlt helyem című szövegét, melyben visszaemlékszik egy pár évvel korábbi nyomorúságos pillanatára, amikor is a gerincsérvével küzdve a fájdalom ellenszereként inkább szintén visszaemlékezett a közelebbi, illetve távolabbi múltjára, hogy így szinte egy egész élet táruljon az olvasó elé; de nem is ez a lényeg. Hanem az, ahogy a narrátor ezt tudósítani képes, és az ahogyan, folyamatosan ingadozik a mélyen személyes E/1-es elbeszélői mód és az elidegenítő E/3 között, az, ahogy egyszer az olvasó számára is átélhetően mesél saját vagy mások csontig hatoló gyötrelmeiről, majd egy (ön)ironikus mondattal hátralép, és elveszi az egész élét. És újra, és újra. Ez adja a szöveg igazi sava-borsát. Ahogy Keresztury egyfajta groteszk, bicegő táncot jár a realizmus, a naturalizmus, az irónia, a szociográfia, az önéletrajziság és a fikció határain, és bár elbeszélőnk hiába billen meg számtalanszor, rájövünk, hogy ez is a tánc része, hősünk sosem esik el. Vagy ha igen, akkor előbb-utóbb úgyis fel fog állni, mert ő ilyen. Mindig is ilyen volt, és mindig is ilyen marad, amíg világ a világ. És éppen ebből következően bár szinte minden adva lenne hozzá, hogy a Hűlt helyem egy sokadik hazai nyomorpornó legyen, de szerencsére egy pillanatig sem válik azzá, és így úgy tudunk tiszta szívből röhögni például a patkányokkal versenyt evő részegeken, vagy a halott nagymama mellett italozó nyomorultakon, hogy közben a helyzet valódi tragikumát sem felejtjük el.

 

"Nyilatkozom, hogy életemért és esetleges halálomért minden felelősséget magamra vállalok."

 

Keresztury hiába írt ezúttal regényt, mégis pontosan érezhető, hogy az egészen rövid, mindössze néhány oldalas egységekből építkező próza az ő igazai terepe, hiszen mind a hét, 15 és 60 oldal közötti terjedelmű fejezet többnyire tovább bomlik további apróbb történetekre, vagy ha nem (a leghosszabban, a már említett, szinte teljesen eseménytelen gerincsérves részben, amikor a narrátor oldalak tucatjai alatt próbálja a háta alá ügyeskedni az alaposan felvert párnát, alig akad ilyen), akkor az elbeszélőnk éppen ezen kezd el ironizálni, kérve az olvasók türelmét. Az olvasónak meg persze, hogy lesz türelme, mert tudja, hogy ez egy ilyen könyv, szemtelen, vicces, könyörtelen, elgondolkodtató, és egyben egy olyan is, amelyben garantált, hogy hamarosan jön egy újabb sírva-röhögős sztori, csak sikerüljön már berakni azt az átkozott párnát a sajgó gerinc alá.

 

Ezeken kívül azt is kiemelném, hogy bár a Hűlt helyem témája mindvégig a betegség és a test árulása, gyakorlatilag minden fejezete, stílusában, témájában, látásmódjában más és más. Az első, a Betelt pohár az alkoholfüggőség kezelésének egyik módját, az Esperal tabletta beültetését meséli el, mely során narrátorunk új érzi (és vele együtt mi, az olvasók is), új életet kaphat (nem fog), és így a humor mellett a megnyugvás a domináns érzés. A következő két történet a szerző gyerek- és kamaszkorába röpít vissza minket, ahol olyan felejthetetlen alakokkal találkozunk, mint a majd’ egy évtizede haldokló Keszi bácsi, a férjét egy üveg borért bármikor agyba-főbe verő Motoros Mária, vagy a feleségét többnyire részegen késsel kergető Babu Béla. Aztán jön a szándékoltan, olvasót próbálóan eseménytelen Röpül az idő a már említett gerincsérvvel, majd a narrátorunk pszichiátriai tartózkodását elmesélő Barátok közt, és az MSA betegséggel való szembesüléssel foglalkozó Kifutó széria, és végül a jelen, a Hattyú dala, melyben a mindezeket túlélő szerző próbálja papírra, azaz laptopra vetni gondolatait, és a Hűlt helyem szövegét.

 

Annak fényében, hogy már majdnem túl vagyok az összes lényegesebb 2021-ben megjelent hazai prózaköteten, úgy érzem, hogy egészen jó kis évünk volt irodalmi szempontból a tavalyi. Keresztury művének mindenesetre ott van a helye az olyan egészen remek kötetek mellett, mint Gerlóczy Mártontól a Katlan, Danyi Zoltántól a Rózsákról, Bartók Imrétől a Lovak a folyóban, Krasznahorkai Lászlótól a Herscht 07769, Borbély Szilárdtól a Kafka fia, vagy Szvoren Edinától a Mondatok a csodálkozásról. Jó kis klub, mint ne mondjak.