Főkép

Az idei év hazai szépirodalmi felhozatalából nemcsak azért vártam a jelen recenzió apropójául szolgáló kiadványt (Fikció 1. A katlan) a leginkább, mert alapvetően kedvelem Gerlóczy Márton stílusát, és az utóbbi idők egyik legjobb családregényének tartottam a szerző korábbi nagy sikerét, a Mikecs Anna: Altatót, hanem azért is, mert olyan jól eltalált módon és roppant sejtelmesen sikerült levezényelni a kötet beharangozóját (gondolok itt a csalóka allúziókra is csábító fülszövegre vagy az okosan felépített reklámkampányra), hogy az olvasónak még csak sejtelme sem lehetett, hogy mit is fog kézhez kapni ennek a „monumentális non-fiction regénynek” az első részével.

 

Azonban A katlant olvasva hamar rájövünk, hogy az új kötet szerves és elválaszthatatlan része a Mikecs Annában már megismert családtörténetnek, ám itt a fő hangsúly már az apai ágra, egész pontosan az apai nagyapa származására kerül, aki lehet, hogy – hisz a történelem, mint tudjuk, folyton ismétli magát – a szerzőhöz hasonlóan szintén nem annak a gyermeke, akinek hitte magát, akinek hitték vagy akinek hiszik azóta is. Ha pedig az idősebb Gerlóczy Ferenc nem is volt soha Gerlóczy, akkor mire volt jó Gerlóczy Márton évtizedek óta tartó és az egész írói pályafutásán nyomot hagyó identitáskeresése, amelynek során úgy-ahogy, jól-rosszul, de végül csak összerakta magát? Volt értelme? Igen? Nem? Most kezdje elölről? Kezdje újra? Ezt még ő maga sem tudja eldönteni.

 

Maga a történet két főbb szálon és két egymástól némileg elcsúsztatott idősíkon játszódik. Az egyikben a szerző tudomást szerez a(z esetleges) titokról, rokonokkal beszél, rokonokat faggat, rokonok előtt titkolózik, nyomokat keres levéltárakban, egykori helyszíneken, akár szakértők és külső segítség bevonásával is – melynek során sokszor szó szerint megelevenednek az egykor volt emberek vagy az egykor volt városok, mint Budapest vagy Szeged –, és szép lassan, lépésről lépésre, hónapok alatt összeáll neki (és persze nekünk, olvasóknak is) egy lehetséges, sőt valószínű múlt, és ennek révén egy lehetséges, sőt valószínű új identitás alapja is.

 

A másikban Gerlóczy Márton 2018 decemberében elsősorban barátnője, a szintén író Czakó Zsófia hatására az imádott Thaiföld helyett a szicíliai Sciclibe érkezik, hogy a gyönyörű, ám mindentől elzárt, szűk katlanban fekvő városkában egyrészt kivárja a DNS-tesztje eredményét, amely egyszer s mindenkorra lerántja a leplet a származásáról, így betonbiztos alapot adva egy immár végleges és visszavonhatatlan identitás kialakításához / megszilárdításához, másrészt megpróbálja rendezni és rendszerezni gondolatait, és a kutatása során megismert lehetséges családjai (!) valamennyi lényeges tagját, akik majd a készülő új családregény szereplői lesznek. Nagyon úgy tűnik, már csak az a kérdés, hogy a Gerlóczy vagy a Kriegler család lesz a főszereplő az új történetben.

 

Megmondom őszintén, hogy bár végig lebilincselt az elsőként említett szál is – a szerző lassú és hosszadalmas kutatása poros levéltárakban és rég látott rokonoknál, illetve a fokról fokra összeálló 20. század eleji történet, valamint annak mindennapjainkra gyakorolt hatása –, de, több okból is, sokkal inkább megfogott a másodikként említett „siklitánó”-szál a maga összetettségével és teljességével. Ezen okok közé tartozik többek között a Gerlóczy által használt nyelv szépsége, pontossága és precizitása, amely segítségével a szerző sokkal inkább életre kelti ezt a furcsa kisvárost, mint az utazási prospektusok vagy a legjobban sikerült imázsvideók, és amely révén magunk is úgy érezzük, hogy egy teljes hetet tölthettünk el a szűk sikátorokban, a megannyi jellegzetes kiskocsma és romos templom között. Ám ettől a nyelvtől persze elválaszthatatlan Gerlóczy személyisége és világlátása is, amely nemcsak teljességgel érthetővé és átélhetővé teszi az őt kiskamaszkora óta kísértő identitáskérdés gyökerét és annak egész későbbi életére gyakorolt hatását, de a szerzőre olyannyira jellemző humor, irónia és a saját hibáit sem elkendőző éleslátása révén számtalan olyan okos, találó és emlékezetes megfigyelés forrása is lesz, amelyek néhol egészen zseniálisan mutatják be a minket körülvevő világot.

 

A kötet végére – amely olyan pofátlanul zárul, mintha csak egy Tarantino-filmben lennénk – persze megvilágosodik az olvasás során némileg érthetetlen sorozatcím, a Fikció és a könyv gyakran visszatérő tételmondata („A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek”) között feszülő ellentmondás miértje és valódi természete is, ám hogy az, amit olvasunk, mennyire is nem fikció, arról az egyik, könyvben olvasható jelenet egykori résztvevőjeként magam is tanúskodhatok. A katlan bármennyire furcsa és bármennyire is csavaros, de mégis maga a színtiszta valóság. A folytatást pedig, valószínűleg sok rajongóval együtt, már most várom, és nyugodt szívvel kijelentem, a jelen kötet még a Mikecs Annát is simán lekörözi, ami már önmagában is nagy szó.