Főkép

Meglepően sokáig sikerült titokban tartani, hogy valami igazán jelentős dolog készül a Magvető Kiadónál, ugyanis néhány héttel ezelőttig még csak sejteni sem lehetett, hogy – az utóbbi évek alig százoldalas kötetei után – ismét egy Krasznahorkai-nagyregény fogja (minden bizonnyal) felbolygatni a hazai irodalom állóvizét.

 

Ezen kívül az új mű címe – Herscht 07769 – semmiféle előzetes támpontot nem nyújtott ahhoz, hogy akár csak megtippelhessük, merre indul el a szerző a pályáját összegző előző nagyregénye, a 2016-os Báró Wenckheim hazatér után.

 

Mivel abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy még a nyomdába kerülés előtt belevághattam az új kötetbe (köszönet érte), a lelkesedésem talán még nagyobb volt, mint általában – csak aztán ahogy elértem nagyjából a mű negyedéig, érezhetően csökkenni kezdett.

 

Mintha ezt már olvastam volna. Ismét egy mester és tanítványa viszony (most persze nem Eszter úr és Valuska, hanem Köhler úr és a címszereplő Herscht), és ismét egy tudományos rögeszme (ezúttal nem egy zenei kérdés, hanem a bármikor felborulni képes [?] és a világ létét veszélyeztető [?] kvantumfizikai probléma, az anyag-antianyag egyensúly) került a középpontba. Aztán ahogy haladtam tovább, egyre több és több olyan mozzanat került előtérbe, amely nemcsak ezt a négyszázegynéhány oldalt, de talán az egész életművet is részben megváltoztathatja…

 

Ha belegondolunk, mindig tudhattuk, hogy a Krasznahorkai-ábrázolta sivár, kopár, kegyetlen, hosszan tartó esőktől sújtott vagy éppen a fagyba dermedt világ mocskában, szennyében, sokszor elállatiasodott teremtményei között mindig is ott fog állni egy-egy naiv, bizakodó, a nagybetűs Jóért, Tisztaságért vagy Célért gondolkodás nélkül mindent megtevő angyali figura (legyen az Valuska, Korim, Estike vagy éppen Genji herceg unokája), akik ha erőtlen, ha pislákoló, de mindenképpen reményt adó fényt jelentettek a mindent eluraló nagy sötétséggel szemben.

 

De mi van akkor, ha maga „a remény hiba”? Ahogy az új kötet mottója is sugallja. Mi van akkor, ha ezek a feledhetetlen, angyali alakok a maguk végtelen szelídségével mindvégig tévúton jártak? Mi van akkor, ha a Krasznahorkai-életmű nagyját (Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, Háború és háború) ebből a szempontból zárójelbe kell tennünk, hogy az eddigiek helyett más, meglepő kiutakat keressünk abból a kafkai labirintusból, amelyben élnünk adatott? Mi lenne? Hát a Herscht 07769.

 

Magáról a történetről megpróbálok minél kevesebbet elmesélni (bár megkockáztatom, jelen esetben történetről alig beszélhetünk), mert sok esetben tényleg váratlan és sokszor érthetetlen, ellenben azt hiszem, azzal viszont nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a szöveg és a szöveg felépítése a már jól megszokott, ám még a Nobel-esélyes szerzőhöz képest is radikális szerkesztettségű. Gyakorlatilag egyetlen áradó, csapongó, leülő vagy éppen felhorgadó, tulajdonképpen tagolatlan  óriásmondat az egész – vannak ugyan közbevetett, nagybetűs fejezetcímek, de azok nem törik meg a szöveg áradását, és lélegzetvételnyi szünetet sem biztosítanak.

 

A kötet legelején megismert Herscht egy óriástermetű, ám végtelenül szelíd, naiv és a környezetére nagymértékben vak fiatalember. Gond és kérdés nélkül segít akár a szomszéd néninek, akár a munkaadójának, a szánalmas és agresszív hobbinácinak, a Bossznak. Az esti iskolában megismert Köhler úr szavai hatására azonban egyre inkább biztos abban, hogy a véletlenül és a semmiből keletkezett Univerzum egy napon ugyanilyen véletlenül visszatér majd a semmibe – minden dolog, tárgy, ember, bolygó és csillag megszűnik létezni, szóval egyszer csak tényleg eljön a világvége. Ám Herscht jelenében már nem található egyetlen olyan nagyformátumú alak sem, mint korábban volt Irimiás, a Herceg vagy éppen Masteman.

 

Ebben a könyvben mindenki (legyen akár jó, akár rossz) kicsinyes, érdektelen, unalmas, buta, szánalmas, földhözragadt vagy haszontalan, egyszerűen nincs, aki kiemelkedjen a szövegből. Ezt az érzésünket már-már a végtelenségig fokozza ez a központ és központozás nélküli narráció – amiben egyik szereplőtől támolygunk a másikig, majd vissza, és oda és vissza, megállás nélkül –, és az ember néha szó szerint becsömörlik ezektől az alakoktól.

 

Aztán ahogy Kana, Türingia, Németország, sőt úgy tűnik, hogy az egész világ helyzete egyre inkább romlik (különös és érthetetlen graffitik jelennek meg Bach-emlékhelyeken, farkasok támadnak a kisváros lakóira, rejtélyes járvány jelenik meg, egyre szaporodnak a robbantások és gyilkosságok), és egyre több motívum és cselekményszál hullik ki a regény szövetéből (például Herscht rögeszméje is, pedig a fiú magát Angela Merkelt bombázza levelek tucatjaival éveken át, hogy segítsen), gyakorlatilag minden megkérdőjeleződik vagy egyenesen értelmét veszti. Működik még bármiféle értelem vagy szervező erő, vagy a világunk tényleg egy értelmetlen és céltalan hely, amely a semmiből a semmiért jött létre évmilliárdokkal ezelőtt, és ahol tényleg farkasbőrbe bújt embereknek kell leszámolniuk egymással?

 

Azt hiszem, nem véletlen ez az éjfekete borító, a Herscht 07769 ugyanis az eddigi legpesszimistább, leglehangolóbb és minden bizonnyal az egyik legmegosztóbb Krasznahorkai-mű, amelyet nehéz olvasni, és amelyet nehéz szeretni, de amelyet, ha szeretni nem is, de olvasni mindenképpen kell, még annak is, aki egyszerűen nem akarja vagy nem tudja elhinni, hogy „a remény hiba” lenne.