Főkép

Az Ian McEwannel való viszonyom hullámvasútszerűen alakult. Első olvasásom tőle, a Booker-díjas kötete, az Amszterdam volt, ami nem tetszett túlzottan; ezután sokáig nem is vágtam bele a magyarul érthetetlen, és számomra visszataszító módon Vágy és vezeklésre keresztelt sikerkönyvébe – ami viszont a legszűkebben vett kedvenceim listáján van azóta is. Majd jött a szintén remek Idegenben, és most a legújabb magyarul is elérhető könyve, a Mézesmadzag. Így, négy könyv olvasása után rájöttem, hogy az Amszterdamnál leginkább a fordító személye zavart (Tandori hiába nagy nyelvművész, szerintem nem igazán sikerült átadnia az angol író stílusát), jelen kötetet viszont Lukács Laura magyarította (a Vágy és vezekléshez hasonlóan), mégpedig a tőle már megszokott igen magas színvonalon.

 

A Mézesmadzag igazán lassan és ráérősen indul. Néhány odavetett szóból tudjuk meg, hogy az idős Serena Frome emlékszik vissza huszonéves önmagára és a kora ’70-es évek Egyesült Királyságára. Röviden elmeséli gyermek- és ifjúkorát (viszonylagos jólét és nyugalom egy szép, vidéki kúriában, egy nem túl odafigyelő püspök apa nem túl gondos felügyelete alatt), majd jönnek az egyetemi tanulmányok, sok-sok elolvasott regény, az első komolyabb szerelem és az önálló élet. Ez alatt a hosszúra nyúlt bevezető alatt tökéletesen megismerjük azt a személyt, aki a történetet meséli, kisebb-nagyobb gyarlóságait, hibáit és erényeit egyaránt. McEwan egy élő, lélegző, mindennapi és szerethető karaktert alkot meg, akinek gond nélkül elfogadjuk minden szavát.

 

Innen kezdődik maga a (kém)történet. Serena ugyanis az MI-5-nál, a brit titkosszolgálatnál kezd el dolgozni, ahol rengeteg unalmas munka elvégzése után egy titkos feladattal bízzák meg: egy fiatal angol író, Thomas Haley közelébe kell férkőznie, akit meg kell győznie arról, hogy fogadja el a kormány fedőszervezetének pénzügyi támogatását, és lehetőleg írjon anti-kommunista műveket – persze úgy, hogy ő ezt még csak ne is sejtse. Hősnőnk először az ifjú író novelláit kezdi el olvasni, hogy kialakíthasson a szerzőről egy képet magának; következtet politikai szimpátiájára, álmaira, vágyaira, életmódjára, szexuális szokásaira és még sok minden másra. Ezek az elmesélt novellák (ugyanaz a módszer, mint Roberto Bolanónál a Vad nyomozókban: nem magát az elbeszélés szövegét olvassuk, hanem kvázi „meghallgatjuk” azt, ahogy elmesélik azok tartalmát) igazi gyöngyszemek, zseniálisak, többször újraolvashatóak.

 

Majd rövidesen többszörösen titkos szerelem szövődik a kémnő és az író között – hisz Serena nem vallhatja be, miért kereste fel Thomast, és persze erről a viszonyról nem értesülhetnek felettesei sem. A most 69 éves szerző számtalan morális kérdést vet fel, és mondat el hősnőjével: mi lenne a helyes és mi a helytelen, mit kellene elmondania és mit eltitkolnia; végig lehet-e hazudni egy kapcsolatot a szerelem, vagy a gyávaság nevében; mi a fontosabb, a személyes, vagy az államérdek?

 

A Mézesmadzag újabb erőssége a jól felépített karaktereken, a szinte tökéletes novellákon és az érdekes kérdésfelvetéseken túl, hogy hihetetlenül képes közel hozni olvasóihoz a ’70-es évek Londonját: a folyamatos szénhiányt, az energiaéhség miatti három munkanapos heteket, a sztrájkokat, zavargásokat, terrorcselekményeket úgy képes bemutatni, hogy úgy érezzük, végig ott vagyunk mi is a Brit Birodalom romjai között a düledező bérházakban, az egyre reményvesztettebb emberek között, egy szép szerelmi történetet szemlélve.

 

A regény korántsem olyan komoly és komor, mint az átlagos kémtörténetek, végig van benne egyfajta humor és játékosság. És itt jön az, ami számomra a legtökéletesebb a regényben: semmi sem az, aminek látszik, és a könyv befejezése után dobhatjuk a kukába az összes addigi gondolatunkat és meglátásunkat, majd nekiállhatunk újra- és átértelmezni az egész cselekményt és szöveget. Hisz rájöhetünk, mennyire hasonlítunk Serena Frome-ra, aki hiába gyakorlott és lelkes olvasó, hiába vannak jó és épkézláb gondolatai, képtelen megérteni, hogy működik egy zseni agya; ahogy minket is biztos kézzel téveszt meg az angol szerző, és húzza el előttünk a mézesmadzagot, mi pedig anélkül, hogy ezt észrevennénk, nyáladzva követjük, és még közben élvezzük is.

 

Nem szaporítanám tovább a szót, Ian McEwan ezúttal is nagyot alkotott. A Mézesmadzag nem csak egy olvasóbarát, történetközpontú regény; mind részleteiben, mind egészében újraolvasásért kiált, így természetesen jócskán örömüket lelhetik benne a fajsúlyosabb irodalmat kedvelők is. Várom a következőt!