Roberto Bolaño: Vad nyomozók

„Gabriel García Márquez óta a legfontosabb latin-amerikai író.” – írja a San Francisco Chronicle. Komoly állítás, bár ha jobban belegondolunk, a nagy négyes – García Márquez, Vargas Llosa, Cortázar és Fuentes – óta egyetlen latin-amerikai írónak sem sikerült igazán jelentős életművet felmutatnia. Aztán a ’90-es években különösebb előzmények nélkül, szinte a semmiből előbukkant a chilei Roberto Bolaño, aki alig tíz éves pályafutása során több jelentős regényt (köztük a jelen ismertető tárgyát képező Vad nyomozókat, illetve az óriási terjedelmű 2666-ot), novellagyűjteményt, esszé- illetve verseskötetet jelentetett meg, majd, a spanyol ajkú közönséget leszámítva, még mindig viszonylag ismeretlenül, 2003-ban gyógyíthatatlan májbetegsége következtében meghalt. A nemzetközi kritikusok és olvasók ezután fedezték fel, és sikere azóta is töretlen – magyarul is már több kötete megjelent, a Vad nyomozók idén ráadásul másodjára.

A regény három nagy részből áll. Az első, a „Mexikóban elveszett mexikóiak” (1975) egy 17 éves költő, Juan García Madero naplója. Az elbeszélő belép az Arturo Belano és Ulises Lima által vezetett zsigeri realista költők csoportjába, otthagyja az egyetemet és a bohém költők életét kezdi el élni. Minden nap ír, egyik nőtől a másikig sodródik, Mexikóvárost bebarangolva felolvasásokra és bárokba jár, összeismerkedik a többi fiatal költővel, szóval igazán élni kezd. Ez a rész az egyik legjobb, amit valaha ilyen témában olvastam. Bolaño fergeteges humorral, iróniával és pontossággal mutatja be a ’70-es évek közepének mexikói irodalmi életét és a hedonista fiatalokat. Narrátorunk jó tinédzserként sokat töpreng a szexuális életen és nem is rest ezt gyakorolni, s bár szeretne, sokáig mégsem tud közel kerülni a két vezéralakhoz, Belanóhoz és Limához, mígnem egy éjszaka kénytelen velük és egy prostituálttal együtt menekülni a rettentő méretű férfiassággal megáldott pszichopata strici és bandája elől egy hófehér Impalával. Itt ér véget az első rész.

A következő, a kötet java részét kitevő egység a „Vad nyomozók” (1976-1996). Ezt leginkább orális regényként lehetne aposztrofálni, hiszen 52 különböző, olykor-olykor visszatérő narrátor beszél benne. Beszél, szó szerint. Az embernek sokszor olyan érzése van, mintha kazettáról hallaná a történeteket. A különböző figurák az eltűnt Limához és Belanóhoz fűződő kapcsolataikról mesélnek, persze szigorúan csak a saját szempontjaikból. A két zsigeri realista költő hol központi szerepet tölt be egy-egy ember életében, hol csak felbukkan; néha még a nevüket sem tudják a narrátorok. Ezek a történetek néhol összekapcsolódnak, megerősítik egymást, máskor pedig ellentmondanak egymásnak. A figurák tárháza szinte végtelen: van itt zavarodott osztrák neonáci, elismert spanyol színikritikus, zsidó festőművész, visszavonult mexikói író, Trockij dédunoka és mocskos szájú amerikai hippi is.

Számos ismert (például a zsigeri realisták ősellensége, a Nobel-díjas Octavio Paz) és ismeretlen figura is szerepet kap, igaz, a legtöbben álnéven. Bolaño képes minden embert más módon megszólaltatni. Van, aki zavartan, tőmondatokban beszél, csak nehezen tudja kifejezni magát, mások áradó óriásmondatokban, szinte lélegzetvétel nélkül darálják le mondandójukat, megint mások logikusan építkezve, szüneteket tartva, fejezetekre osztva mondják el, amit el akarnak. Nincs két egyforma. Itt meg kell említenem, hogy a spanyol nyelvű kritikusok külön üdvözölték, hogy felismerhető és jól elkülönül egymástól a mexikói, az argentin, a chilei vagy a spanyolországi spanyol. Ezt természetesen így nem lehetett visszaadni magyarul, de a fordító, Kertes Gábor mindent elkövetett ennek érdekében és jó munkát végzett. Ezek a történetek sokszor önmagukban is megállnák a helyüket, de így együtt működnek igazán.

Ez a rész tökéletesen alkalmas lenne arra, hogy Bolaño igazi mítoszt teremtsen maga köré, hőssé avassa magát, ám ezt szerencsére nem teszi. Az elbeszélések nagy része csavargóként, a fellegekben lebegő költőként, vagy aljas, impotens drogfüggőként mutatja be, míg más részekben igazán önzetlenül viselkedik, megment egy kisgyereket a halál torkából, kardpárbajt vív egy kritikussal egy még meg sem jelent cikk miatt, illetve olyan helyekre megy el újságíróként, ahova más nem merne. Igazából a regény végére egyetlen kérdésünkre sem kapunk választ, pedig kíváncsiak lennénk, milyen volt Belano és Lima, mi volt a zsigeri realizmus tulajdonképpen, kik azok a címben is emlegetett vad nyomozók és miért készítették ezt a temérdek interjút ezekkel az emberekkel, és miért akarják megtalálni hőseinket. Egyetlen pillanatra sem látunk bele sem Belano, sem Lima fejébe, nem tudjuk, mit éreztek, mire gondoltak, mindent csak mások szűrűjén keresztül érzékelünk – megmaradnak ködlovagoknak.

A kötet záró része (Sonora-sivatag, 1976) újra Garcia Madero naplója. Hőseink a sivatagban bolyongva akarják fellelni a már több évtizede eltűnt Césarea Tinajero nyomait, aki a mozgalmát szintén zsigeri realistának nevezte, és mindössze egy igen-igen különös vers maradt fenn tőle egyetlen megjelent újságjának utolsó fellelhető példányában. Hogy megtalálják-e és mi lesz az üldözés kimenetele, azt nem árulom el.

A Vad nyomozók egy igazán izgalmas, humoros, melankolikus vagy éppen kegyetlen könyv – Bolaño szavai szerint ez egy szerelmes levél a generációja számára. Sokak szerint, ha Borges regényt írt volna, az ilyen lett volna. Lehetséges; de hogy zseniális, az biztos.