Monica McCarty: A harcos

„Mi van ezekkel a felföldi harcosokkal? Hegyekből gyúrják őket?”

 

Mondhatnám, hogy azért vártam ennyire ezt az új sorozatot, mert örömmel üdvözlöm a történelmi romantika palettájának színesítését, ám ez amilyen szépen hangozna, olyannyira kevéssé fedné a valóságot. Persze, hatalmas hurrá, amiért nem egy újabb regency bálterem vár minket a lapokon, de az én szívem inkább azért kezdett őrült dobogásba, mert nagy gyengéim a felföld fiai. Tudom én, hogy szörnyen felszínes és csajos az a sóhajtozás, ami rám tör egy lebbenő kilt gondolatától, de képtelen vagyok ellenállni. Van valami őrjítő vadság azokban a dögös, egy kardsuhintással három ellenséget lekaszaboló, szálfa termetű skótokban, amitől elgyengülnek a térdeim. Így aztán elmondhatatlanul lelkesen vetettem magam A harcos olvasásába…

 

„A mítosznak (…) legalább olyan ereje lehet, mint az igazságnak.”

 

William Wallace, a bátor szívű szabadságharcos halott, I. Edward kegyetlenül eltiporta a felkelést. Ám a remény lángja még Skócia ezen sötét órájában is tovább lobog: Robert the Bruce bejelenti igényét a trónra, és titkos megállapodást köt Harry Lamberton püspökkel. Szövetségük célja megszabadulni Plantagenet Edwardtól, és honfitársaikat saját zászlajuk alatt egyesíteni. Tudják, a lázadás tüzét okosan kell irányítani, hogy a fölényben lévő angol haderő ellen esélyük lehessen. Így születik meg egy különleges képességű, magasan képzett harcosokból szervezett alakulat gondolata. Egy gyors és merész csapaté, amely kalózok módjára, lopva és váratlanul csapna le, hogy rettegésben tartsa az ellenséget. De ki lenne képes egységgé kovácsolni a legjobbakat?

 

„Szerelem! A legostobább magyarázat arra, hogy valaki ne épelméjűen viselkedjen.”

 

Tormod MacLeodnak esze ágában sincs beleártani magát Skócia királyainak civódásába. Ha szerelemtől megittasult ikeröccse nem zavarta volna össze úgy a dolgokat a Nicholson kánnal, minden bizonnyal Angus Og MacDonald, „a szigetek ura” meghívására is nemet mondott volna, ám így, az őket fenyegető összecsapás elkerülésének érdekében kénytelen kelletlen útra kel. Bár a klánok tanácskozásán elővezetett titkos sereg ötlete kísértésbe ejti, mégis nemet mond a felkérésre, s elhatározása mellett akkor is kitart, amikor fáradozásait egy gyönyörű leány kezével, s az azzal hozományként járó hatalmas földekkel akarják megédesíteni. Azonban a háromesztendőnyi angliai raboskodás miatt önmagából kivetkőzött Andrew Fraser nem hajlandó elfogadni a visszautasítást. Szenvedélyes patriotizmusa olyannyira fanatikusságba fordult, hogy leánya, Christina erényét is hajlandó kockára tenni, hogy házasságra és végső soron a tervben való részvételre kényszerítse Tort. De vajon ármányból születhet-e igaz szerelem, és lehet-e tartós egy kardért vásárolt béke?

 

 „Az ágaskodó oroszlán készen állt a csatára.”

 

Azt tanácsolom, mielőtt bárki nekikezd a könyv olvasásának, készítse elő Mel Gibson Rettenthetetlenjét, mert ahogyan az előhang és prológus felveszi az 1305-ös esztendő eseményeinek fonalát, úgyis ránk tör majd a film újranézésének vágya. Én legalábbis így voltam vele, és jól esett egy ilyen előtanulmány után visszasüppedni az írott szó világába, ahol nem kis örömmel tapasztaltam, hogy Monica McCarty meglehetős alapossággal nézett utána ennek a kornak. Könnyen követhető, szórakoztató regényében a történelmi tényeket oly ügyesen szőtte össze a fikció szálaival, és leírásaival olyan tiszta és eleven képet festett, hogy úgy érezhettem, valóban a 14. századi Skóciában, annak szigetein, kastélyaiban járok. Lenyűgözött az a tehetség, amivel az írónő megtalálta a tökéletes egyensúlyt aközött, hogy hű maradjon a történelemhez, ugyanakkor hősiesnek tüntesse fel a legközismertebb szereplőit is. Például még az olyan sokat vitatott cselekedet kapcsán is, mint Bruce véres leszámolása Vörös Comynnal, tudott úgy csavarni a történteken, hogy indokot és magyarázatot kapjunk a kegyetlen kivégzésre.

 

„- Attól tartok, ezentúl ragaszkodni fogok hozzá.

Ragaszkodni? Tor alig akart hinni a fülének. csak nem parancsokat osztogat neki a felesége? Ő klánfőnök volt. Senki se merészelne ilyen szemtelenül beszélni vele. Most már aztán igazán rendre kell utasítania a lányt….”

 

Úgy hiszem, akik hozzám hasonlóan rajonganak Julie Garwood klasszikus köteteiért, ismerősnek fogják találni az érzelmileg zárkózott, kissé arrogáns, makacs harcos és a jobb életben reménykedő, aranyszívű és intelligens lány szerelmének több részletét, de a történet szerencsére számos újdonsággal is képes volt szolgálni. Nekem például roppant mód tetszett, hogy a főszereplők nem a házasság kikényszerítése körül tipródtak, hanem túllépve a szerencsétlen körülményeken, igyekeztek megteremteni közös életüket. Természetesen az álmodozó és a megkeményedett szív egymásra találása közel sem ment könnyedén, de élvezetes volt figyelni, ahogyan az érzelmi melegségre vágyó Christina kedvessége megzavarja a nyugodt, távolságot tartani kívánó férfit, aki aztán szép lassan meglágyul asszonya iránt, és behódol a szerelemnek.

 

„A felföldiek azért élnek, hogy csatában haljanak meg.”

 

Szintén a könyv mellett szól, hogy nagyszerű elegye a kalandnak és románcnak, s itt nem csupán a szinte kihagyhatatlan elemnek számító hősnő-mentési kalamajkára gondolok, bár tagadhatatlanul az a nagy csata volt a regény csúcspontja. Számomra az is élvezetet nyújtott, hogy tanúja lehettem a különleges alakulat kiképzésének, annak, ahogyan a férfias évődések és próbatételek között kialakul az a bajtársias kötődés, amire minden bizonnyal még nagy szükségük lesz a rájuk váró küldetések során. Megkedveltem ezeket a harcosokat, mind mások, mégis valamennyiükben ott a nagyszerű hős ígérete, így bizony nagyon várom a folytatásokat. Annál is inkább, mert nagyon fúrja az oldalamat, mi lehetett a valódi indoka egyikük olyan hirtelen eltávolításának. Ám egyelőre türelmesnek kell lennem, és csak remélhetem, hogy a sorozat valamennyi részét olvashatjuk majd magyarul.