Főkép

Az utóbbi időkben meglehetősen sokat örvendezhettek a honi Marvel-rajongók, elvégre a korábbi évek változatos képregény-kiadása után a Kingpin égisze alatt egyre-másra jelennek meg a minőségi történetek. Ráadásul nem is csupán a „bejáratott” sorozatokról beszélhetünk (bár például Pókemberből még mindig nincs hiány), hanem újabb, vagy legalább önálló szériával még nemigen rendelkező nevekről: a tavaszi Vasember-történet után idén ősszel már Fenegyerek első kötetét vehettük kézbe (aki azért már több helyen megjelent, és kapott kisebb-nagyobb cselekményszálakat). Persze azért továbbra is bőven elmaradunk az amerikai kínálattól – amit személy szerint én mondjuk nem is tartok problémának, hiszen így a kiadó nyugodtan tud válogatni az igazán színvonalas és kiemelkedő füzetek közül.

 

Fenegyerek ezúttal is nagy pácban van. Egyre többen tudják a titkát – vagyis, hogy ő valójában Matt Murdock, a vak ügyvéd –, köztük Wilson Fisk, a Vezér, a helyi alvilág főnöke, egyben legrettegettebb alakja. Ám a Vezér megvakult, s gyengeségét sokan szeretnék kihasználni, Fenegyerek titka tehát egyre kevésbé biztos kezekben van: ha pedig személyazonosságát mások is kiderítik, nem csupán karrierje, de saját és szeretteinek élete is veszélybe kerül.  Amikor Matt Murdockként, s nem Fenegyerekként kerül a fejvadászok célkeresztjébe, már érzi, hogy nem sok van hátra az eddig sem túl nyugodt mindennapjaiból: nyomozásba kezd hát, hogy kiderítse, ki tör az életére. De vajon lehetséges lenne, hogy minden olyan legyen, mint régen?

 

Ha egy szóval kellene jellemeznem a kötetet, valószínűleg a „sötét” jutna eszembe. S ezzel nem is csupán a színekre utalok: hangulatában és stílusában a legjobb noir történeteket idézi, már-már fojtogató légköre pedig kifejezetten rátelepszik az olvasóra. Szinte minden füzetben esik vagy éjszaka van, brutális halálesetek történnek, kétségbeesett szereplők (Fisk feleségének magányos, szótlan jelenetei egészen zseniálisak) és feldühödött, erőszakos figurák váltják egymást. Váratlan módon utóbbiak közé tartozik Fenegyerek is, akit például a Jean DeWolff halálában egy hidegvérű, racionális és végletekig igazságszerető karakternek ismertünk meg, itt mégis elragadják az érzelmei, ahogy egyre többen próbálnak az életére törni. Szélsőséges érzések között vergődik, vívódását düh váltja fel, gyötrődik múltja és jelene miatt: rég láttam képregényben ennyire sokoldalúan árnyalt szereplőt.

 

S ha mindez még nem lenne elég, a kötet más szemszögből is bővelkedik újdonságban. A harmadik füzet például teljes egészében szöveg nélkül íródott (mint ahogyan elvileg akkoriban több más képregény is), így mindössze a rajzok alapján ismerhetjük meg a cselekményt (bár a kiadó beszúrta az eredeti forgatókönyvet is, ezt csupán érdekességként érdemes olvasni, elsőre feltétlenül a narráció nélkül javasolnám, mindenképp izgalmasabb lesz az élmény) – Alex Maleev pedig hibátlan teljesítményt nyújtott. Tökéletesen sikerül érzékeltetnie a karakterek gondolatait, érzéseit, csupán rajzai alapján is igen erős hatást ér el, pedig nem támaszkodhatott semmiféle dialógusra.

 

De ha már szó esett Alex Maleevről, akkor muszáj megjegyeznem, hogy rengeteget köszönhetünk neki, hiszen hiába Brian Michael Bendis érdekes és lehetőségekben bővelkedő története, ha a rajzoló nem tudja eléggé átadni a hangulatot. Ám Maleevre (és persze a szintén remek Matt Hollingsworth színezőre) nem panaszkodhatunk, erős körvonalakkal dolgozó, erősen satírozó, de a kellő helyeken megfelelően részletes technikája nagyszerűen passzol az atmoszférához, főleg a sötétebb jelenetekben brillírozott (de például a füstös helyiségek kinézetét is muszáj kiemelnem). A kötetben szerencsére megtekinthetünk még néhány eredeti borítót – szerintem a magyar kiadás címlapjánál volt erősebb rajz is, de azt hiszem, ez legyen a legnagyobb problémám.

 

Mert más negatívumot tényleg nem találtam az Alfőnök címre hallgató kötetben, hacsak azt nem veszem annak, hogy még nincs a kezemben a következő rész. Nem kaptunk ugyanis tökéletes lezárást, ám ha lehet hinni a kósza híreknek, nem maradunk a közeljövőben sem Fenegyerek-képregény nélkül. A Daredevil: Out című folytatás legalább ennyire izgalmasnak ígérkezik, ráadásul azt is a Bendis-Maleev páros jegyzi, úgyhogy talán a minőség miatt sem kell aggódnunk. Én mindenesetre már várom – a végén még a kedvenceim közé kerül Fenegyerek alakja is. Az eddigiek alapján mindenképp megérdemelné.