Főkép

Nem túlzás azt állítani, hogy Pókember a képregényes univerzum egyik legfelkapottabb és legnépszerűbb figurája, pedig ránézésre nem sok lehetőséget rejt a pókcsípés áldozatául esett fiatalember alakja, aki – ha éppen nem fotóriporterként keresi a kenyerét – a felhőkarcolók között hálókon röpköd, és olykor le-lecsap egy gonosztevőre. Hogy akkor miben is rejlik a titka? Talán a jellegzetes humorában, talán a kitartásában és céltudatosságában, talán abban, hogy a képességeitől eltekintve ugyanolyan átlagos ember – nincs milliárdos vagyona, nem rendelkezik csúcstechnológiával, nem halhatatlan istenség –, mint az olvasók. Akárhogy legyen is, tagadhatatlan, hogy 1962 óta töretlenül jelennek meg újabb és újabb történetek a főszereplésével, melyek közül az egyik legkiemelkedőbbnek tartott immár magyarul is elérhető.

Amikor Pókember egy régi barátját és segítőjét, Jean DeWolff rendőrkapitányt brutálisan meggyilkolják, természetesen nem nézheti tétlenül, ahogy a rendőrség önállóan próbálja meg felgöngyölíteni a nyomozást. Kutakodni kezd, s egy önmagát Bűnölőnek nevező alakba botlik, aki úgy állítja be kegyetlen tetteit, mintha megmentené a világot a bűnösöktől. Tovább folytatja a gyilkosságokat, míg végül a Fenegyerek látókörébe kerül, akinek szintén végez egy közeli ismerősével. A két álarcos hősnek egyesíteni kellene az erejét, hogy elbánjanak a gazemberrel, ám hiába vezérli mindkettőjüket ugyanaz a cél, az eltérő módszereik miatt úgy tűnik, hogy feloldhatatlan ellentét feszül közöttük, ami csak a Bűnölőt segíti…
 
Aki csak egy könnyed Pókember-sztorit vár, az biztos, hogy meg fog lepődni, ugyanis a füzet lapjain egy sokkalta komolyabb és sötétebb környezetbe nyerhetünk betekintést, szokatlanul komor hangvétele kellemes meglepetés. Egymást érik a tragikus gyilkosságok, már Jean DeWolff kapitány halála sem az elvárt módon történik: rögtön a történet első oldalain, mintegy bevezetőként éri utol a végzet, nem kapja meg a képregényekben gyakori epikus és látványos küzdelmet, melyet megérdemelne. A folytatásban Peter David profin vezeti végig az olvasót, igazi krimit kapunk, melyet hibátlan dramaturgiával és jól használt írói eszközökkel old meg. Ügyesen fokozza a feszültséget, ravaszul eltereli a figyelmet a megoldásról, és a párhuzamos szálakkal megfelelően egészíti ki Pókember történetét.
 
De az újdonságok nem érnek véget ezzel, hiszen a karakterek terén is találunk érdekességeket. Kezdve rögtön Pókemberrel, aki lényegesen emberibben és hitelesebben reagál a barátja halálára, mint azt a szuperhősöktől megszokhattuk. Nemcsak hajtóvadászatot indít a Bűnölő ellen, de nem válogat az eszközökben sem, mellyel remekül ellenpontozza a Fenegyerek hidegebb, bár igazságszeretőbb reakcióját. A két maszkos szereplő konfliktusa adja a cselekmény második szálát, mely a véres bosszútól sem visszariadó Pókember nem kifejezetten finom módszerei és a civilben ügyvédként dolgozó, az igazságot és a törvényt mindenek elé helyező Fenegyerek szembenállásából ered. Sajnos mintha kicsit elnagyolták volna ennek az ellentétnek a befejezését, pedig – főleg Fenegyerek érzelmeit illetően – még elég lehetőség rejlett benne.
 
Nem úgy az események harmadik aspektusát, mely a ’80-as évek (eredetileg ’85 és ’86 téli hónapjaiban jelent meg a négyfüzetnyi történet) társadalmi légköréből fakad. Ekkoriban került az Egyesült Államokban előtérbe a fegyverhasználat és a bűnösök jogos megbüntetésének, ezáltal a család védelmének kérdése, melyről sokan csak önbíráskodás révén képzelték, hogy megvalósítható. A Bűnölő (eredetileg Bűn-evő) csak az általa gonoszaknak tartott embereket öli meg, és egy önkéntes igazságosztó szerepében tetszeleg, ráadásul személye mellett a téma további illusztrálásáért a történetbe kerültek olyan apróságok is, mint a lincselni kész tömeg, vagy az öregember, aki az elharapódzott veszélyek miatt úgy dönt, fegyvert hord magánál. Persze a kérdéskört bővebben és részletesebben körüljárja például a Watchmen képregény is, de azt hiszem, ennek a Pókember-sorozatnak sem kell szégyenkeznie miatta.
 
Nem hiányozhatnak persze a szokásos mozzanatok sem – a finom helyzetkomikum, a hangulatos évődés a Pókember és az egyik rendőr között, vagy éppen egy olyan mellékszál (a Télapó, mint betörő), mely csak egy későbbi számban kerül kifejtésre. A képregény kidolgozása kifejezetten szép, Rich Buckler rajzait a klasszikus hangulat lengi körül, a magyar kiadás minőségére sem panaszkodhatunk, és még az író utószava is bekerült az utolsó oldalakra. Mindent összevetve remek Pókember-sztorival gazdagodhatunk, mely egy szokatlanul sötét oldalát mutatja meg a képregényeknek, érdekes kérdéseket vet fel és még a jellemábrázolás terén sem hagy igazán kívánnivalót maga után. Úgy tűnik, hogy nem hiába tartják az egyik legjobbnak ezt a történetet.