Agatha Christie: N vagy M

Javában folyt a háború, amikor Agatha Christie, párhuzamosan a Holttest a könyvtárszobában című regénnyel megírta kalandos kémkrimijét, amelyben ismét feltűnik A titokzatos ellenfélben debütáló, a detektívirodalomban hagyományosnak mondható „vegyes páros”, Thomas Beresford és Prudence Cowley (becenevükön Tommy és Tuppence). Csak úgy mellékesen jegyzem meg, hogy ők ketten összesen négy regényben (A titokzatos ellenfél, N vagy M, Balhüvelykem bizsereg…, Sors-rejtekajtó) és tizennégy novellában szerepeltek.

1940 tavaszán-nyarán járunk. Második éve tart a világháború, melynek Angliában senki nem látja a végét, Hitler viszont egészen közeli időpontra datálja a szigetország bukását. Persze könnyű neki, hiszen tervei szerint a kémekből és árulókból álló Ötödik Hadoszlop a megfelelő pillanatban végzetes csapást mér az angol hadseregre, s így az nem tud ellenállni az inváziónak. Vagyis teljesen érthető, ha az angol kémelhárítás gondban van. Főleg, mert mindössze annyi információval rendelkeznek, hogy Hitler két legtöbbre becsült ügynöke közül az egyik (N-ről tudják, hogy férfi, M pedig nő) teljes felhatalmazással érkezett Angliába. De hogy ki ő valójában, és hol rejtőzik? Nos, ennek kiderítése lett volna a feladata a brit titkosszolgálat egyik legjobb emberének, ám ő sajnos „tisztázatlan körülmények között” életét vesztette. Halála előtt mindössze ennyit mondott: „N vagy M – Song Susie”.

Itt fontosnak tartok megemlíteni egy érdekességet. Mégpedig azt, hogy Christie-történetben talán még soha nem kapott ennyire fontos szerepet a „haldokló üzenete” (dying message) motívum. Szóval ott tartottunk, hogy a hírszerzés kiváló képességű ügynöke kilehelte a lelkét. Ebből két következtetést vonnak le az illetékesek: 1. Valószínűsíthetően áruló van a szervezetben. 2. Külsősre kell bízni a feladatot. Csakhogy hirdetés útján mégsem lehet jelentkezőket toborozni egy ilyen veszélyes és kényes ügyhöz.

 

„Tommy Beresford az előszobában levetette a kabátját. Gondosan akasztotta fel, nem sajnálta rá az időt. A kalapját pedánsan mellé akasztotta.

Aztán kihúzta magát, arcán elszánt mosoly jelent meg, s bement a nappaliba, ahol a felesége ült, s khakiszínű gyapjúfonalból füles sapkát kötött.

1940 tavasza volt. Mrs. Beresford hirtelen a férjére pillantott, majd villámsebesen kötött tovább. Csak egy-két perc múlva kérdezte meg:

– Van valami újság az esti lapban?

– Nyakunkon a villámháború, hurrá! – felelte Tommy. – Franciaországban ugyancsak ronda a helyzet.

– Hát, manapság épp elég nyomasztó az élet – mondta Tuppence.

Egy darabig hallgattak, aztán Tommy törte meg a csöndet:

– Miért nem kérdezed meg kereken? Ne légy olyan átkozottul tapintatos.

– Tudom – ismerte be Tuppence –, nincs bosszantóbb, mint a szándékos tapintat. De azon is bosszankodsz, ha kérdezlek. És végül is nincs mit kérdeznem. Az orrodra van írva.

– Hogyhogy? Talán én vagyok Savanyú Vendel?

– Nem, drágám – mondta Tuppence. - De olyan fancsali mosoly ül az ábrázatodon, hogy a szívem szakad meg.

Tommy mosolyogva kérdezte:

– Mi a csuda! Olyan fancsali a képem?

– Még annál is fancsalibb! Szóval ki vele! Semmi?

– Semmi. Nem kellek nekik semmire. Én mondom neked, Tuppence, disznóság, hogy egy negyvenhat éves férfival el akarják hitetni, hogy már reszkető kezű aggastyán. A hadsereg, a haditengerészet, a légierő, a külügy egytől egyig mind azt mondja: öreg vagyok. Majd máskor, talán.

– Nos, pontosan így vagyok én is – mondta Tuppence. – Ilyen korú ápolónőre már nincs szükség, nem, köszönjük. Más munkára sem. Inkább csitrit akarnak, aki még soha sebet nem látott, kötszert nem sterilizált, mint én, aki ezerkilencszáztizenöttől ezerkilencszáztizennyolcig dolgoztam a harctéren, voltam műtősnő, vezettem teherautót, sőt egy tábornok kocsiját is. És merem állítani, jól csináltam ezt is, azt is, amazt is. Most pedig mi vagyok? Egy szegény, tolakodó, unalmas, középkorú nőszemély, aki nem hajlandó nyugton megülni odahaza, és kötögetni, ahogy illenék.

– Pokoli egy háború ez – jegyezte meg Tommy mogorván.

– A háború önmagában is elég baj – mondta Tuppence –, de ha nem engedik, hogy az ember hasznossá tegye magát, az már mindennek a teteje.”

 

Tehát itt jön a képbe Tommy és Tuppence Beresford (vagyis Mr. Meadowes és Mrs. Blenkensop), akik végre ismét hasznosnak érezhetik magukat, és tehetnek valamit a hazáért. Ezért utaznak a csendes tengerparti üdülőhely kopottas panziójába (Sans Souci), ahol leginkább öreg hölgyek, nyugalmazott katonatisztek, makulátlan erkölcsű kötögető aggszüzek és hasonló kaliberű népek laknak. És bár a panziósné nacionalista érzelmű ír, mi több, van ott egy Németországból menekült fiatal vegyész is, de azért mégiscsak abszurd, hogy a náci kém utáni nyomozás szálai ide vezessenek.

És most ismét megszakítanám gondolatmenetemet egy érdekes aprósággal. Azt ugyebár minden magára valamit is adó rajongó tudja, hogy az írónő előszeretettel olvasgatta a Bibliát, aminek ékes bizonyítékai a műveiben előforduló bibliai idézetek. Ebben a regényében egy az Ószövetségből kölcsönzött motívum (Salamon bölcs ítélete) segíti hozzá nyomozóinkat a bűnügy felderítéséhez.

Sokféle Agatha Christie rajongó akad. Vannak, akikhez kifejezetten közel áll Tommy és Tuppence kedves közvetlensége, valamint bájos amatőrsége, ám akadnak olyanok is, akik nem kifejezetten kedvelik őket. Én inkább ez utóbbi csoportba tartozom. Ám ez nem befolyásol abban, hogy elismerjem a mű értékeit, és tisztelegjek a szerző nagysága előtt. Azt azért érezni, hogy ez a regény már közel sem olyan felszabadult és könnyed hangvételű, mint a húszas évek írásai. Hiába no, a háború mindenkiben mély és maradandó nyomokat hagyott…

A szerző életrajza

Kapcsolódó írások:

Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
Agatha Christie képregények
Interjú Mathew Prichard-dal, Agatha Christie unokájával – 2010. november