Főkép

François Riviere - Chandre: Gyilkosság Mezopotámiában
François Riviere - Solidor: Gyilkosság az Orient expresszen
François Riviere - Solidor: Halál a Níluson
François Riviere - Frank Leclerq: Tíz kicsi néger

Manapság már nagyon kifinomult árukapcsolások vannak, így egy pillanatig sem lepődtem meg, hogy az eredetileg regényként napvilágot látott Agatha Christie krimik, megannyi mozis és tévés feldolgozás után képregényként is felbukkantak. De értelmezhetem úgy is a fejleményt, hogy Christie népszerűsége óhatatlanul eredményezi a mind szélesebb formákban történő megjelenést, így a képregény-adaptáció csupán a természetes fejlődés eredménye. Az ötlet mindazonáltal alapvetően nem rossz, sőt tetszetős, már csak az van hátra, hogy a gyakorlati kivitelezés, no meg az ár összhangban legyen a honi vásárlók elvárásaival.

A bűnesetekről most nem szólok bővebben, akit érdekel az alábbi linkeken tájékozódhat (Halál a Níluson, Gyilkosság Mezopotámiában, Gyilkosság az Orient expresszen, Tíz kicsi néger). Az biztos, hogy egyik történet sem az egyszerűségéről ismert, ezért nem lehetett könnyű az adott terjedelemhez igazítani a tartalmat. Ez meglátásom szerint legjobban a „négereknél” sikerült, ahol ráadásul a képi világ is túllép a szimpla illusztráció szintjén, és átad valamit abból a hangulatból, ami a szigeten rekedt csoporton eluralkodik. Az utolsó két-három áldozat már kimondottan nyomasztó légkörben mozog.

A tiszta vonalakkal megrajzolt grafikák (Frank Leclerq műve) mellőznek minden mozgalmasságot - csak csíkban haladunk, semmi térbeli eltérés nem fordul elő, miként a karakterek megrajzolásakor is az egyszerűség lebegett a rajzoló szeme előtt. Ettől függetlenül jól sikerült darabja a sorozatnak, visszaad valamit a harmincas évek Angliájából is.

Solidor (ez Jean-François Miniac francia rajzoló álneve) hasonlóképpen átlátható vonalvezetéssel készíti kockáit. A hátterek jól kidolgozottak, a képek elrendezése is mozgalmasabb a „négereknél”. Időnként azonban sajnos dramaturgiailag hangsúlyos események vizuálisan apró helyre szorulnak (ez kivált a nílusi gyilkolászásnál zavaró), amely aránytalanság főként a képkörnyezettel történő összevetésnél érezhető. Ja és ez Poirot figura egyértelműen David Suchet mintájára készült, még a soványabb korszakból.

Rajzilag egyértelműen Chandre füzete a leghalványabb teljesítmény. Komolyan nem értem, miként engedhették ezeket a vázlatszerű valamiket tovább az első kiadói megbeszélésen (még Angliában). Egyszerre hatnak kidolgozatlannak és kicsit gyerekesnek. Ami viszont egységesen jellemző mind a négy kötetre, az nem más, mint a magyar szöveg beírásának, elhelyezésének kezdetleges mivolta. Az egyhangúan ismétlődő, előre zárt feliratok az esetek nagy részében nem töltik ki a rendelkezésre álló buborékokat (ez alól talán egyedül „Mezopotámia” jelent kivételt, ahol a többihez képest kevesebb a fehér folt). Szóval ez ma már nehezen elfogadható, főként, amikor a képregény hazai feltámadásáról beszélünk, ami a vásárlóközönség elvárásainak növekedésével is együtt jár.

Amiért mindezek ellenére ajánlani merem a - vélhetően idehaza is folytatódó - sorozat első négy kötetét, az nem más, mint a tény: itt mégiscsak Christie klasszikusokról van szó. Minden hiányosságuk ellenére ideálisak például csimotáink krimire neveléséhez, amit egyszer úgyis el kell kezdeni. S nem utolsó sorban a Christie gyűjtők is újabb szerzeménnyel gyarapíthatják gyűjteményüket.

Kapcsolódó írás:
Hadnagy Róbert-Molnár Gabriella: Agatha Christie krimikalauz
 
Életrajz