Főkép

Minden idők legszórakoztatóbban (és legbritebbül) abszurd humorú regényét veheti kezébe, aki rászánja magát, hogy végigolvassa Douglas Adams maga nemében felülmúlhatatlan remekét. Pedig az azóta kétszer is (televíziós sorozatként, valamint egész estés moziként) megfilmesített könyv valójában nem is regénynek indult, és kizárólag a véletlennek, no meg a váratlan és hatalmas sikernek köszönhető, hogy nyomtatott, kissé átszerkesztett formában is megjelent.

Az egész alulreklámozott, mellék-műsoridőben, többé-kevésbé töltelékként sugárzott hangjáték-sorozatként indult a BBC Radio 4 égisze alatt. A lelkesedés annak ellenére hiányzott a csatorna döntéshozóiból, hogy Adams korábban a „Repülő cirkusz”-ban és a Gyalog galopp-ban is együtt a dolgozott az intellektuális humor nagyágyúival, a Monty Python csoporttal. Ráadásul a BBC-be sem kisebb személyiség protezsálta be, mint az akkoriban már elismert humorista és producer, John Lloyd, aki később a híres-hírhedt Spitting Image (nálunk Uborkaként futott) politikai bábkabaré körül serénykedett producerként.

Az eredeti rádiós verzió, melyet Adams még az imént említett Lloyddal együtt jegyzett, magától értetődően jelentősen különbözik a könyvváltozattól. Mindenekelőtt az elhangzó és a nyomtatott szöveg természetének különbözősége miatt. Hiszen amíg egy rádióműsorban elegendő eleve viccesnek ható nevekkel színesíteni egy amúgy is humoros történetet, írott formában újabb seregnyi lehetőség akad, például a kibogozhatatlan, vagy akusztikai apparátusunk adottságait figyelembe véve lehetetlennek tűnő földönkívüli nevek helyesírásából adódóan. Ami kimondva Fúdzs, leírva Phouchg (ami a magyar fordításban valamiért Foochg-dzsá alakult); az olyan nevek zamatát pedig, mint a „Nagy Univulgáris Hiperlobikus Neutron Pörlekedő a Ciceronicus 12-ről” igazából csak leírt formában élvezhetjük ki igazán.

Már az előbbiekből is kitűnik, hogy a Galaxis útikalauz nem közönséges tudományos-fantasztikus regény, hanem legjobb esetben is műfaji paródia. Adams könyvében ugyanis megtalálunk mindent, amitől egy sci-fi nevetségessé, magukról túl sokat képzelő önjelölt írók kezében pedig kifejezetten röhejessé válhat. Adams zsenije abban rejlik, hogy képes túlzásokkal és alig észrevehető torzításokkal humort csempészni a műfajba, miközben megtartja annak eredeti filozofikus beállítottságát. S mindezt a posztmodern szinte teljes eszköztárának kifinomult használatával. Maga a séma kölcsönvétele, átgyúrása és kifigurázása is posztmodern megoldás, a rengeteg egyértelmű és rejtett szövegközi utalás, a cselekmény írói kommentálása, a Bölcs Elméről szóló, majd a főszöveggel mesteri módon egybefűzött beágyazott történet csupán a legfőbb érett posztmodernitásra valló megoldásoknak számítanak. Ám a kor meghatározó áramlatának jeleit fedezhetjük fel a témakezelésben is, ahogy a Föld, a földi és földön kívüli létformák, és minden egyéb pusztulását abszurd iróniával írja le Adams. És ugyanezen szemlélet nyilvánul meg a világmindenséget meghatározó véletlen (valószínűtlenség, káosz) központi mozgatóerőkénti bemutatásában is.

S hogy miről szól a regény? Arthur Dentet néhány pillanattal azelőtt menekíti el a Földről barátja, hogy a Vogonok elpusztítanák a bolygónkat. A minden tekintetben undorító földön kívüli bürokraták hajójáról kiebrudalt stopposokat aztán egy arra haladó űrhajó veszi fel, melyet épp az életmentő barát, Ford Prefect fél-unokatestvére, a kétfejű Zaphod Beeblebrox tulajdonított el, hogy eljusson vele a legendák homályába veszett Magratheára. A kis csapat, melynek tagja Marvin, a paranoid android, Füles kései irodalmi utódja is, az események hihetetlen egybeeséseinek köszönhetően ép bőrrel ússzák meg minden kalandjukat, melyek során az is kiderül, hogy a Földet az egerek rendelték meg a magratheai bolygókonstruktőröktől, hogy az gigantikus élő számítógépként funkcionálva megkeresse a kérdést a végső válaszra – ami köztudottan negyvenkettő.

A regény 1978-as megjelenése óta számos motívumával és momentumával egyetemben beépült a köztudatba, s részben a szabadabban kezelt irodalmi kánon, valamint az idegennyelv-tanítás részévé vált. Utóéletével kapcsolatban pedig (kiragadott példaként igaz, de mindenképp) meg kell említenem, hogy a könyvből vett rengeteg más utalás mellett az AltaVista online fordítóprogramja, a Babelfish ugyancsak a Galaxis útikalauz egyik „szereplőjéről”, a Bábel-halról kapta a nevét. De Adams könyvét nem ezért kell, nem ezért érdemes elolvasni, hanem azért a páratlan humorért, ami egyre inkább hiányzik mindennapjainkból. Talán ha a folytonos acsarkodás helyett mindenki gyakrabban venne kézbe ehhez hasonló könyveket, jobban, teljesebben, s ha nem is gondtalanabbul, legalább vidámabban élhetnénk életünk.

Kapcsolódó írások:

Galaxis útikalauz stopposoknak (DVD)
Galaxis útikalauz stopposoknak – a tévésorozat (2 DVD)