Charlotte Brontë: Caroline Vernon
Írta: Makai Péter Kristóf | 2006. 01. 16.
A nem egész 39 évet megért Charlotte Brontë a Viktória-korabeli irodalom egyik legnagyobb írónője. Ír származású családba született a Yorkshire-béli Thorntonban. E könyve valójában két írást tartalmaz: a némileg rövidebb, 1837 folyamán írt Juliát, melyben Caroline csak érintőlegesen említődik, valamint a címadó hölgy szerelmi életére, szellemi és érzelmi érésére koncentráló hosszabb, 1839 második felében, Yorkshire-i tanítónősködése idején papírra vetett Caroline Vernont.
A szöveget olvasva az első néhány oldal után (a jegyzetek elolvasása után pedig minden kétséget kizáróan) fény derül arra, kik is voltak Charlotte irodalmi példaképei, mikor ezt a két művet megírta. „Fenyvesekkel vadregényes” (kis)regényeire egyértelműen hatottak az angol romantikus irodalom nagyjai: Keats, P. B. Shelley és különösképp Lord Byron.
Ebből következően az írások nyelvezete igencsak cizellált, néhol erősen szentimentális, ezért elsősorban a férfiközönség rettenhet el az egyeseknek talán giccsesnek tűnő, de valójában nagyon is olvasmányos, még ha olykor finomkodó, máskor meg érzelmektől túlfűtött stílusban megírt művektől.
Számomra nem szolgált túl sok meglepetéssel ebben a félig-meddig fiktív angliai miliőben, a korabeli Angliára erősen emlékeztető Angriában (jártunk már itt a szerző másik két kisregénye, A Stancliffe-fogadó és a Henry Hastings kapitány kapcsán) játszódó két kisregény története, de korrajza mindenképpen dicsérendő. Brontënak ugyanis szokása volt regényeit pontosan abba az időbe helyezni, melyben ő maga is élt, így tehát műveiből hű képet kapunk a korabeli háborúkról, a nemességről, a társasági szokásokról és a lenyűgöző angol tájról.
A könyv lapjain Caroline Vernon személyiségének fejlődését kísérhetjük figyelemmel: hogyan lesz az előkelő család gyermeklányából szárnyát a szerelmi és társasági élet viharában egyaránt próbálgató, szinte már kész nő. A szerző vélhetően tanítói tapasztalataiból meríthetett, mikor Caroline személyiségét megformálta, és az eredmény valóban kitűnő. A gazdagon romantikus díszletek között játszódó cselekmény pedig az ifjúkori rajongó szerelem bukásának története is egyben.
Ez a két írás, csakúgy, mint a kor, melyben született, tulajdonképpen két éra határterülete. Míg 1837-ben Viktória királynő trónra kerülésével az angol irodalom és történelem legtermékenyebb korszaka vette kezdetét, addig Brontë életében is új perspektívák nyíltak.
Még ha ebben a művében ragaszkodik is a romantikus stílusjegyekhez, azért ifjúkori zsengéinél lényegesen összeszedettebben ír, ám tehetsége valójában az 1847-es Jane Eyre című regényben csúcsosodik ki.
Elsősorban hölgyeknek szánt könyvről van szó, amit a borítóterv sem hagy figyelmen kívül: nem hivalkodó, de mindenképpen a női olvasókat célozza meg. Valljuk be, nem teljesen ok nélkül. Ami azonban még férfiszemmel is érdekes lehet, az a korai viktoriánus illembe és női gondolkodásba való betekintés, illetőleg a lehetőség, hogy jelen lehetünk egy rendkívül népszerű írónő és regényhőse megérésénél.