Főkép

Charlotte Brontë (1816. április 21. - 1855. március 31.) volt a három yorkshire-i papkisasszony közül a legszívósabb és legerősebb akaratú. Bár nem volt olyan kaliberű tehetség, mint Emily, ám remek elbeszélő stílusának hála olyan regényeket köszönhetünk neki, mint Az angoltanár, a Villette, a Shirley, valamint a legismertebb és egyben leghíresebb, a Jane Eyre.

Édesanyjuk halála után a négy életben maradt, igazán tehetséges Brontë-gyerek közösen felépített egy képzelt világot, aminek megvolt a saját földrajza, lakosai és politikája. Ez volt az üvegvárosi királyság krónikája, amelyet Anne és Emily kicsivel később bekövetkezett önállósodása után Charlotte és Branwell folytatott. Ebből lett később az angriai új királyság, ahová a szerzők csaknem a teljes üvegvárosi szereplőgárdát átköltöztették.

A felületes szemlélő joggal gondolhatná, hogy ezek a kitalált világban játszódó történetek csupán ifjúkori zsengék, irodalmi ujjpróbálgatások voltak, ám ha jobban belegondolunk, az angriai történetekben ott van az elszigetelten élő testvérek széles körű irodalmi, nyelvészeti és kulturális tájékozottsága, amely az éppen aktuális divatra is kiterjed.

Az 1837 és 1839 közötti meglehetősen aktív alkotói periódus egyik terméke a kötetben olvasható első kisregény A Stancliffe-fogadó (1838), amely korábban még egyszer sem jelent meg nyomtatásban. Ezen a kézirat parányisága, illetve az ebből adódó rendkívül nehézkes olvasás, no meg a történet szokatlansága miatt annyira azért nem lehet csodálkozni.

A karcolatok laza láncolatából összeálló történet furcsaságai azonban itt még nem érnek véget. Hiszen tagadhatatlan tény, hogy nem csak hogy életrajzi elemeket nem tartalmaz, mint az összes többi Brontë-regény, de elbeszélője sem a főszereplő, aki szívvel-lélekkel beleadja magát a történetbe, hanem egy külső megfigyelő, aki mintegy mellékesen, szinte csak krónikásként meséli el az eseményeket. A történet ugyan Angriában játszódik, de nem lehet nem észrevenni, hogy nyelvezete és témái az 1800-as évek első évtizedeinek Angliáját tükrözik vissza. Magyar vonatkozásban ezt a stílust talán Karinthy Frigyes vitte tökélyre, igaz, hosszú évtizedekkel később, és egy kicsit másképp.

A kötetben olvasható másik kisregény, a Charles Townshend írói álnéven megjelent Henry Hastings kapitány (1839), amely egyértelműen magán viseli a szerző irodalmi fejlődésének jegyeit, bár első, felületes ránézésre cselekménye laza, szinte ötletszerű, a benne felbukkanó misztifikáció pedig kissé öncélúnak tűnik. Ezen kívül hiányoznak belőle a kilenc hónappal korábban keletkezett A Stancliffe-fogadó gyengéd, olykor kifejezetten költői vonásai, helyette a modorosságnak tűnő cinizmus veszi át a szerepet. Ami persze elsősorban a témaválasztásból ered, ezért teljességgel megalapozott és érthető.

Ebben az írásban egyértelműen tetten érhetők a csendben beszivárgó életrajzi vonatkozású elemek. Vegyük például rögtön azt a tényt, hogy a címszereplő Henry Hastings alakja, és testvérével való kapcsolata a Charlotte és fivére, Branwell kapcsolatára vezethető vissza. A testvérében csalódott, ám hozzá a végletekig ragaszkodó Elizabeth Hastings figurája pedig egyértelműen a későbbiekben megjelenő, önmagáról mintázott alakok (Jane Eyre, Lucy Snow) előfutára.

 

A szerző életrajza