Főkép

James Bond belépett a XXI. századba. Ideje is volt már, azt hiszem. Ideje volt már kilépnie a ponyvás hangulatból, a múlt évszázad könnyed kémtörténeteiből. Ideje volt már elfelejtenie a csak félig-meddig komolyan vehető akciósztár alakját, akinek kalandjait ugyan szerettük, de már közel sem illett a mostanság uralkodó filmtrendek világába – arról nem is szólva, hogy a legutóbbi alkotások minősége is eléggé megkérdőjelezhetőnek bizonyult. Sam Mendes, az emberi lélek mély ismerőjének közreműködésével ugyanis egy olyan Bond-film készült, amely végre visszatér az ikonikus figura gyökereihez, majd értelmesen és átgondoltan felépíti a karaktert, hogy a néző se egy minden szempontból tökéletes alakot lásson, hanem egy hús-vér embert, aki közel sem makulátlan vagy sebezhetetlen.
 
Már az alapkoncepcióban is tetten érhetjük ezt a törekvést: a 007-est ugyanis halottnak hiszik. Hosszú hónapok teltek el legutóbbi küldetése óta, amikor is nem sikerült visszaszereznie a brit kémek listáját, ellenben többszörösen meglőtték a feladat végrehajtása közben. Amikor azonban meghallja, hogy felrobbantották az MI-6 székházát, s magát M-et, a kémügynökség vezetőjét fenyegetik, azonnal hazája szolgálatára indul. Londonban egy erősen meggyengült hivatal várja, a miniszterelnök új vezetőt akar, ráadásul Bond sem fiatal már, régi erőnlétét és teljesítményét valahol elvesztette a legutóbbi golyózáporban. Sanghajba utazik, hogy kiderítse, ki lopta el az említett listát és ki vadászik M-re, ám a szálak természetesen tovább vezetnek…
 
A Skyfall gyakorlatilag újraindítása a Bond-mítosznak, ami már csak azért is megjegyzendő, mert (egyelőre) nem folytatták az előző két Daniel Craig főszereplésű film (Casino Royale, Quantum csendje) történetszálát. Új lapot kezdtek, realisztikusabb alapokra helyezték az egyes figurákat (Bond mellett M, Q és Moneypenny sem elhanyagolható része a hagyománynak), miközben azért finoman utalgattak a korábbi, már-már legendás Bond-apróságokra is – mint az autó, mely a Goldfingerben tűnt fel először, vagy a felrázott (nem kevert!) vodka-martini. Legnagyobb újítása mégis abban rejlik, hogy közel hozza a nézőhöz az egyes alakokat, és a köztük lévő kapcsolatot sem felejti el közben. A Bond és M között feszülő ellentmondásos viszony mindkét karaktert újraértelmezi, hiszen már régen nem a sekélyes hős és a komor felettes szerepét töltik be, emberi vonásokat és jobban megrajzolt személyiséget nyernek.
 
Ebben a folyamatban van nagy szerepe az aktuális főgonosznak, a Javier Bardem által kiválóan játszott őrültnek is. Az M múltjából előlépő alak nem nélkülözi persze a klasszikus sztereotípiákat, mégis olyan úton vezeti végig Bondot, amely alapjaiban rázza meg jellemét. Óhatatlanul is a Batman: Kezdődik! járt a fejemben, miközben figyeltem a képsorokat, hiszen ugyanúgy egy az évek során komolytalanná degradálódott ikont hoz vissza a „játékba”, de közel sem vidám és könnyed környezetben, hanem igazán sötét, komor és életszerű atmoszférát használva. Csak aztán legyen a folytatás is olyan zseniális, mint A sötét lovag…
 
De hogy a jelentőségen túl magáról a filmélményről is szót ejtsek: nem lett olyan remek, mint szerettem volna. Felvezetésnek és hangulatkeltőnek majdhogynem tökéletesnek bizonyult, nagyszerűen szórakoztam a finom utalásokon és humoron, de mint akciófilm, már hagy némi kívánnivalót maga után. Nem mintha nem verné mérföldekkel az érdektelen és sok sebből vérző Quantum csendjét, de lehetett volna még jobb is – bár talán csak az érződik, hogy Sam Mendes nem szokott ilyen produkciókat rendezni. Az amúgy is kicsit vontatott történet az elején borzalmasan lassan indul be (az Adele jegyezte, lassan saját okán is híressé váló főcímtől függetlenül), s hiába a neves színészek profi asszisztálása (Judi Dench, Ralph Fiennes), ha közben a párbeszédek és jelenetek nem működnek igazán. Lassan aztán magára talál persze, a végére több szempontból, mind karakterileg, mind az akciót tekintve is egészen kiváló lesz, de addig csak nehezen jutunk el.
 
Ettől függetlenül nagyon ajánlom bárkinek a Skyfallt – ha nem is hibátlan, de élvezetes alkotást láthatnak az érdeklődők. Különösen azoknak érdemes megtekinteni, akik mondjuk az elmúlt évek, évtizedek Bond-filmjei után már temették a figurát, nem hiszik, hogy lehet még újat mutatni – mert bizony még sikerülget. Aki eddig is rajongó volt, most sem hagyhatja ki, legfeljebb azoknak nem merném javasolni, akik a régi, Sean Connery és Roger Moore jellemezte idők stílusát keresik, mert ők bizony csalódni fognak. Én mindenesetre örülök a változásnak, várom a folytatást, hátha nem felejtik el az alkotók, mit építettek most fel.