FőképA Batman kiemelkedett korának szuperhős-képregényei közül, hiszen főszereplője nem volt természetfeletti képességek birtokában, csupán a szülei halála okozta sokk hajtotta Gotham City bűnözőinek szisztematikus levadászására. Így mindenhez, amit tudott, amire képes volt, kitartó tanulás és testedzés eredményeként, s nem isteni, pokoli vagy földöntúli ajándékként jutott hozzá.
Alakja, személyisége ezáltal erősen ellentmondásos – sokkalta emberibb bármely képregényhős-társáénál. A Batman történetek nem fekete-fehérben, hanem a maga valójában, az emberi lélek kiszámíthatatlanságával és a bennünk lakozó ördöggel együtt mutatták a világot.

Az eredeti történetnek egyetlen apró hiányossága volt csupán: nem adott pszichológiailag hiteles magyarázatot arra, hogy a szülei értelmetlen és szenvtelen lemészárlását követő tizennyolc esztendő alatt miként válhatott a sokra hivatott ifjú Bruce Wayne elkényeztetett milliomos csemetéből rettegett jelképpé, az önbíráskodáson felülemelkedő igazságosztóvá?

Erre a kérdésre ad magyarázatot a most elkészült film, mely sok tekintetben újraírja a Denevérember élettörténetét, és az eleve sötét hangulatú mesét, ha lehet, még sötétebbre festi át.
Az atmoszféra-teremtő képességéről híres Tim Burton annak idején, az első két Batman-filmmel meglehetősen magasra rakta a mércét, és a harmadik, negyedik epizód a sztárok sorát felvonultató szereposztás ellenére meg sem közelítette az eredeti, valóban gótikus légkörű alkotásokat.

A Mementóból és az Álmatlanságból ítélve azonban sejteni lehetett, hogy Christopher Nolan nem fogja alább adni a Burton-féle színvonalnál, viszont arra álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyivel felül is múlja azt.
Nolan ugyanis a meseszerűen időtlen történetet valóságos, jelenkori rémlátomássá változtatja át, mindössze a helyszínek, a lovecrafti rettenetet idéző Gotham és az arkhami elmegyógyintézet nem tartoznak a ténylegesen létező világ beazonosítható referencia-pontjai közé. A gyermetegséggel egy időben megszabadulunk a kissé sarkított karakterektől is.

Batman a korábbi filmek hősével ellentétben – ugyanakkor a képregény alapkoncepciójához hívebben – meghasonlott, útkereső áldozat, aki a nemtelen bosszú vágyától hajtva végül képes lesz az igazság névtelen bajnokává válni, a főgonosz Ra’s Al Ghul pedig alapvetően megtévedt, egy ifjúkori trauma miatt a rossz utat választó önbíráskodó.

A színészek fenntartásaim ellenére mind remekül helytállnak. Christian Bale az Amerikai psycho Patrick Batemanjeként maradt meg az emlékezetemben, és attól féltem, szememben örökre rajta marad a szadista sorozatgyilkos szépfiú bélyege, ám Bale bizonyítja, hogy nagyszerű színész, és abszolút hitelességgel játssza el a Denevérember szerepét.

Michael Caine-ről szintén nem tudtam volna elképzelni, hogy képes ennyire jól megformálni az életét az arisztokrácia szolgálatában töltött, művelt komornyikot. Katie Holmes inkább szép, mint kiváló színésznő, de amit kell, azt hiánytalanul nyújtja, fehér blúzában pedig kifejezetten szemgyönyörködtető látvány – csak férfiaknak!

Liam Neeson talán képtelen is lenne rosszul játszani, kelljen bár Jedi lovagot, tétova szerelmest, tengeralattjáró-kapitányt, vagy akár önjelölt világcsendőrt alakítania. Gary Oldmanre szinte rá sem lehet ismerni, oly mértékben azonosul Jim Gordon, az egyetlen megbízható gothami rendőrtiszt alakjával.
Rutger Hauernek és Ken Watanabénak csupán mellékszerepek jutottak, mégis tökéletes minden mondatuk, minden gesztusuk. A Batman: Kezdődik! különlegessége még, hogy a manapság olyannyira elterjedt, és szinte már köznapinak számító számítógépes grafikák helyett, ahol lehetett, hús-vér embereket, dublőröket alkalmazott a stáb, ami még inkább emberivé, életszerűvé varázsolja a filmet.

Nolan és csapata tehát új életet lehelt a kezdetben sokat ígérő, de lassan kifulladt filmes adaptáció-sorozatba, és ha lehet, nem továbbvitte, hanem újragondolta, valóban elkezdte az új Batman filmek sorát. Ezek után kíváncsian várom a folytatást.