Főkép

A Távol Afrikától önéletrajzi alkotás. Karen Blixen (1885–1962), a film alapjául szolgáló regény szerzője tizenhét évet töltött Kenyában. Könyve erről az időszakról szól.

A fiatal, művelt és érzékeny, kissé excentrikus hajlamú Karen érdekházasságot köt svéd unokafivérével, akivel áttelepül egy brit kelet-afrikai birtokra. Karen családjának pénze van, Brornek bárói címe, és mint utóbb kiderül, könnyű vére. Míg ő belemerül a női nem csodálatába, a szafarivadászatba, és a gyarmati háború férfias játékaiba, felesége a bennszülöttek között magára hagyva küzd a hatalmas kávéültetvény minden gondjával. Az egzotikus önéletrajzi regény több hollywoodi rendezőt megkísérthetett volna, de szerencsére Sydney Pollack (A lovakat lelövik, ugye?, Ilyenek voltunk, A Keselyű három napja, Aranyoskám!, A szenzáció áldozata, Havanna, A cég) volt az, aki rátalált. Ő képes volt ezt az egzotikus történetet vászonra álmodni, ám a memoár gazdagságát, és sokszínűségét leszűkítette egy afrikai díszletek között játszódó szerelmi történetre.

Ha nem lettek volna a nagy rutinnal felvett, szinte már-már érzéki szépségű, hangulatokkal, színekkel és szagokkal teli képek, ha nem duruzsolna közben a mintegy lélekből feltörő, belülről fakadó, újra és újra visszatérő dallam, semmi sem emelné ki az önéletrajzi ihletésű romantikus filmek tucatjai közül. Sydney Pollack filmadaptációja a Meryl Streep–Robert Redford–Klaus Maria Brandauer háromszög erőteljes mivoltával áthelyezte a hangsúlyt Afrikáról. Ebben a felállásban az emberek között feszülő érzelmek erőteljesebbek, mint az Afrikával, és az ott élő őslakosokkal kapcsolatos érzések. Pedig Karen Blixen történetté formálódott vallomásaiban a kikuyu törzsfőnök és a meggyógyított pásztorfiú ugyanakkora szerepet kapnak, mint Danys Finch Hutten vagy Berkeley. Danys iránti érzelmeit ugyan nem titkolja, de soha nem vallja meg, mint ahogy férjét egyetlen lapon sem említi.

Ehhez képest Pollack 1986-ban 7 Oscar-díjjal jutalmazott filmje egészen más. Olyan, mint az újra és újra átélt szeretkezés mámoros katarzisa. Nem lehet szavakkal kifejezni mindazt, amit felszakít az emberben az egymás után következő képek, színek, hangulatok és érzelmek hullámzása, lüktetése. Olyan, mintha minden egyes váltás, amikor hol távolból, hol pedig egészen közelről látjuk a tájat, az embereket, azt akarná tudatosítani bennünk, hogy semmi sem állandó. A szépség sem. A szenvedély sem. Az élet sem. Afrika sem. Pedig Afrika beeszi magát az ember bőre alá. És amikor az ember otthagyja, akarva-akaratlanul magával visz belőle egy darabot: Afrika dalát. És már soha nem lesz olyan, mint előtte volt. Sem Afrika, sem az ember, aki megjárta Afrikát. Mindez átjön Pollack filmjén.

Legalábbis én érzem és hallom a kora reggelek áttetszőségét, a perzselő naptól vibráló levegő bizonytalanságát, az élet örök körforgására emlékeztető naplementéket, és azt a megfoghatatlan hangulatot, ami minden alkalommal elillan, amikor a költői képeket szavakba szeretném önteni. Hagyom hát, hogy bennem éljen. És előjöjjön újra és újra, amikor csak akarom.

Kapcsolódó írások:

Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában
Karen Blixen: Hét fantasztikus történet
Karen Blixen: Babette lakomája
Karen Blixen: A sors anekdotái
Karen Blixen: Ehrengard – Egy csábítás története