Főkép

Erich Maria Remarque a fronton szerzett élményei alapján 1928-ban írta meg az I. világháború egyik kulcsregényét (a másik talán Henri Barbusse-tól a Tűz lehetne, a harmadik meg mondjuk Arnold Zweig Grisa őrmestere), s két évvel később már a moziváltozat is elkészült.

Lewis Milestone, az Oroszországban született, de Kaliforniában dolgozó rendező szem előtt tartva az eredeti regény szellemiségét, forgatás közben sikeresen elkerült két csapdát, ami toronymagasan a kortárs hollywoodi háborús filmek színvonala fölé repítette a Nyugaton a helyzet változatlant. Egyrészt nála nem találhatunk sztárt a címlistán, aki melodrámát vagy kalandfilmet barkácsolna a lövészárok krónikából, másrészt nem fárasztja szájbarágós erkölcsi mondanivalóval a nézőt.

Mondjuk az is igaz, hogy nyugati front lövészárkaiban mesterkélt lenne Clark Gable vagy Errol Flynn mosolya. Lew Ayers (Paul Bäumerként) tökéletesen megszemélyesíti a lelkes és fiatal diákot, aki az iskolai irányított lelkesedés hatására önként bevonul, hogy gyors és könnyű győzelemmel a hátizsákjában térjen haza. Az első csalódást akkor éli át az osztály, amikor a toborzóirodából nem Párizsba vezetik őket, hanem a helyi kaszárnyába.

Nem nehéz párhuzamot vonni a vietnámi háborút feldolgozó későbbi alkotásokkal (A szakasz, Acéllövedék), a történet mit sem változott 40-50-60 év alatt. Bemelegítésként a civilek átélik a kiképzést, aminek során a brutális altiszt megpróbálja kiölni belőlük a gondolkodást, és beléjük verni a parancsok feltétlen végrehajtását. Majd jön a háború, ahol egy vagy több veterán igyekszik a helyi szokásokra és a túlélésre megtanítani az újoncokat. Azon kevesek, akik mindezt túlélik, lelkileg válnak az átélt vérontások áldozataivá. A veteránok halálával a hajdani újoncokra marad a frissen érkezők felkészítése – és mindez addig folytatódik, amíg a forgatókönyvíró meg nem unja.

Louis Wolheim, mint Katczinsky, ideális választás volt a hétpróbás, sokat megélt frontharcos szerepére. Az idealista Paullal ellentétben nem foglalkozik a miértekkel, kizárólag a túlélés lebeg a szeme előtt. Nem törődik a végső győzelemmel, sokkal inkább érdekli a legközelebbi ebéd összetétele és ideje. Ennek ellenére van ereje foglalkozni az újoncokkal, humora, egyszerűsége nélkülözhetetlen az első hetekben-hónapokban. Tudja mit, és mikor kell mondania az őrület határán álló bajtársainak (ha már a szó sem segít, marad az ököl), optimizmusa szinte sosem hagyja el.

Paul azonban nem képes levetőzni értelmiségi mivoltát, jellemző, hogy elsőként neki jut eszébe a kérdés: mi lesz velük a háború után. A látottak sem tudják eldurvítani lelkét, barátai, osztálytársai halála csak állandósítja benne az egész öldöklés értelmetlensége miatti kétségbeesést. Ezért tragédia számára az a pár nap, amit szülővárosában tölt: ismerősei, családja mit sem tud a lövészárkok borzalmairól, együttérzés helyett a követendő stratégiát mutogatják térképeiken, vagy lelkesítő beszédekkel traktálják. Így teljesen érthető, amikor a hátország számára elviselhetetlen légköréből visszamenekül a frontra.

Lewis Milestone rendező tudatosan használja a filmnyelv eszközeit, a jelenetek vágása, ritmusa, mind-mind arrafelé tereli a nézőt, hogy saját maga döntse el, mit is gondol a Nagy Háborúról. Ebben olyan, mára már klasszikussá vált jelenetek segítik, mint a mindenki által irigyelt csizma vándorlása, katonalábról-katonalábra, a tábori színház plakáthölgyét mustráló katonák diskurzusa, a lövészárok-háború értelmetlenségét jelző hol erre, hol arra rohanó katonatömeg, vagy amikor a bakák arról beszélgetnek, miért is kezdődött el a háború (nem sikerül megnyugtató választ találniuk).

A film időtlenségét jelzi, hogy egyáltalán nem tűnik porosnak, kimondottan élvezhető. A kortársak véleménye szerint is fontos alkotás: míg Amerikában két Oscar-díjat kap (film és rendező), addig a háborúra készülődő Németországban betiltják.

A 2005-ös DVD kiadásról az igen kedvező áron kívül túl sok mindent nem lehet mondani, mivel semmiféle extrát nem tartalmaz, és szinkron helyett feliratozással kell beérnünk. Ennek ellenére javallott a beszerzése, mivel valóban emlékezetes moziról van szó, ami minden házimozi gyűjtemény kötelező darabja (lehet).