Interjú Rédei Viktóriával, a Vélt és valódi falak írójával és az Ezerfejű történetei képregénysorozat társszerzőjével

Rédei Viktória az Ezerfejű történetei című díjnyertes képregénysorozat társszerzője. Első regénye 2026 tavaszán jelent meg Vélt és valódi falak címmel. A ’90-es évek eleji Berlinben játszódó történet komoly kérdéseket boncolgat, emellett szépirodalmi műveket meghaladó mélységű jellemábrázolás jellemzi – de humornak sincs híján. Volt hát miről beszélgetni.

 

 

Kérnék szépen egy bemutatkozást, hogy ki vagy te, és hogy lettél író?

Rédei Viktória vagyok, és teljesen organikusan lettem író, mert imádom a történeteket. Nem tudom, hogy hivatalosan honnantól számít valaki írónak, de autodidakta módon tanultam írni. Amióta az eszemet tudom, folyamatosan történeteket találok ki. Kilenc-tíz évesen kezdtem el le is írni, mert volt egy akkori barátném, aki négy évvel idősebb volt nálam, és történeteket írt, amilyeneket minden lány ír: fanfictiont a kedvenc együtteséről. Mesélt erről nekem, én meg ott ültem, hogy wait, what? Ilyet lehet csinálni? Hogy ami a fejemben van, azt leírom egy papírra, és akkor az ott van, mint egy történet?! Ó, király, akkor én ezt akarom csinálni! Nyilván ezek szörnyűek voltak, mint minden kilenc éves kislánynak az első regénye. De folyamatosan írtam, folyamatosan volt valami történet, amin dolgoztam. Nyilván ahogy az ember egyre idősebb, egyre többet gyakorol, úgy lettek ezek egyre olvashatóbbak. Ezeket még gimiben, kockás papírra meg szótárfüzetekbe írtam, a pad alatt órán, és aztán kiosztogattam szünetben annak a három barátnőmnek, aki olvasta. Főleg Gyuricza Mártával csereberéltünk: mindketten írtunk óra közben, aztán szünetben kicseréltük a füzeteinket, a következő órán meg elolvastuk, amit a másik írt. Aztán egyetemen már látszott, hogy nem is fogom abbahagyni. Helyesebben nem fogjuk, mert együtt csináltuk, együtt gyakoroltunk Mártával, meg egymást korrektúráztuk folyamatosan, tehát nem tudok erről a sztoriról úgy beszélni, hogy őt kihagyom belőle. Szerves része annak, hogy én hogyan lettem író, mert egymást korrektúráztuk, együtt találtuk ki a sztorikat, együtt csiszoltuk azt, hogy ez íróilag hogyan fog működni, mert egy elmondott szöveg, az nyilván nem úgy működik. Ha egy elmondott szöveget szó szerint leírsz, az szarul fog kinézni írásban. Nekem ezzel rengeteg problémám volt, főleg egyetem alatt, mert akkor akadtam rá Capote-ra, aki ugye pont azt mondta, hogy megjegyzed a párbeszédeket, és leírod, és akkor ott az interjú, meg ott a regény, a novella, és én is ezt csináltam. Aztán kellett pár év, amíg rájöttem, hogy igen, de nem.

Egyetem végére lettek olyan állapotúak a szövegeim, hogy úgy gondoltam, hogy már meg lehet mutatni másnak, nyilván a barátaimnak. Pár éve van az, amióta A Vadászt kiadtuk, hogy azt merem mondani magamra, hogy író vagyok, mert akinek megjelentek nyomtatásban a szövegei, meg rendszeresen ír, meg ezt akarja csinálni, gondolom, azt az embert írónak hívják. Úgyhogy ez volt az evolúció.

 

 

Mesélsz egy kicsit Gyuricza Mártáról?

Lassan 25 éve ismerem, a legjobb barátok és alkotótársak vagyunk. Olyan, mintha családtagok lennénk. Gimiben találkoztam vele először, ő egy évfolyammal alám járt, és a részemről az év bekerítő hadművelete volt, hogy ő észrevegye, hogy én létezem, és igen én barátkozni akarok vele. Mert nyilván ő zárkózott volt, én meg balfasz. Az egy klasszikus sztori, ahogy megismerkedtünk. Összevont tesióráink voltak, két évfolyamot összevontak, és a lányok meg a fiúk külön tesiórára jártak. Épp mentünk íjászkodni, ami a sulitól pár villamos megállónyira volt, Kispesten, és én mezítláb voltam, mert szerettem mezítláb járni, mert akkor olvastam a Gyűrűk Urát, és én egy hobbit vagyok (nevet). És ahogy mentünk a villamoson, láttam, hogy ő is mezítláb van, és szóba elegyedtünk, kiderült, hogy hobbitok vagyunk, mindkettőnk kedvenc könyve A Gyűrűk Ura, és ’te is történeteket írsz, és én is’. Aztán egy művésztelepen, a gimink festőtáborában lettünk elválaszthatatlan barátok. A közös szenvedélyünk, ami a történetmeséléshez fűződik, összekötött minket, és átsegített az összes klasszikus mélyponton, ami amúgy egy barátságnak véget szokott vetni. Gyakorlatilag azóta együtt alkotunk, együtt dolgozunk, együtt csináljuk az Ezerfejűt. Ez képregény sorozat, amiből két kötet meg két novella jelent már meg. Együtt csináltuk a Szüretelők titkos életét, az is egy kis füzet a munkáinkról, ahova szintén együtt jártunk ki, és együtt visszük a kiadót, a betű&kép-et. És közben folyamatosan monitorozzuk a saját munkáinkat, tehát egymás különutas munkáit is. A falakat Márta lektorálta, én lektoráltam a Néma karnevált, egymás béta-olvasói, szerkesztői és lektorai vagyunk. Együtt jártuk ki, hogy akkor hogy is van ez az egész magánkiadásos dolog, meg ez az alapítunk egy kiadót dolog. Együtt jártuk ki azt is, hogy hogyan kell megvenni egy házat vidéken. Gyakorlatilag olyanok vagyunk, mintha tesók lennénk.

 

Mindazonáltal szerintem a te első regényed nem annyira következik a korábbiakból. Szóval miért ír egy harmincas nő két hatvanas férfiról, akik ráadásul a ’90-es évek eleji Berlinben élnek?

Az a helyzet, hogy nem tudom. Wagnert és Bachot, ezt a két hatvanas öregurat még egyetem alatt találtam ki, az ő karakterük már nagyon régen megvolt, és egy másik történetből esett ki, ami amúgy sosem lesz megírva. Kb. két éve nyáron eszembe jutott ez a két öregúr, és hogy tök jó karakterek voltak. Nagyon tetszett a köztük lévő dinamika, és bántam volna, ha nincs történetük, ha nem kapnak helyet valahol, valamiben. Úgyhogy eltettem őket hátsó agyba, hogy amúgy ők így vannak, és jó lenne nekik adni egy történetet. Aztán télen, amikor másodjára dolgoztam Berlinben, másfél hónapot a karácsonyi-adventi időszakban, több időm volt a városra, körülnézni. És egyszerűen csak kezdeni akartam valamit Berlinnel, mert nagyon-nagyon tetszett a város. Arra gondoltam, itt van ez a két facéran álló karakter, itt van egy helyszín, amivel nagyon akarnék kezdeni valamit, tegyük össze ezt a kettőt, és nézzük meg, hogy mi történik utána. És a karakterek, akiket köréjük pakoltam, ők is mind olyan más történetekből kiesett szereplők, akik már megvoltak korábban, nagyon akartam velük foglalkozni, de nem volt hova tenni őket. Úgyhogy beraktam őket egy dobozba, és megnéztem, hogy mi történik.

Annak meg, hogy a ’90-es évek elején vannak, két oka van. Az egyik az, hogy így jött ki a matek. Nagyon fontos volt az, hogy Wagner és Bach gyerek legyen a második világháború alatt, na, most az egy kötött időben történik, és egyszerűen csak kiszámoltam. Az elején még nem is voltam biztos abban, hogy hány évesek, így kb. 50 és 70 közé raktam be őket. Aztán, ahogy gondolkodtam, hogy mi mindent csinálnak, mik az interakcióik, a problémáik, meg mik a kérdéskörök, amik őket foglalkoztatják, rájöttem, hogy 60 körül járhatnak, mert 70 évesen már túl idősek lennének. Tehát így jött ki, hogy ennyi idősek, amikor a történet játszódik. Ha pedig a második világháború alatt voltak gyerekek, és 60 évesek a történet idejében, akkor a ’90-es években járunk. Oké, ott vagyunk Berlinben, a ’90-es években, akkor ez gyakorlatilag közvetlenül a Fal lebontása után van. Az a korszak viszont egy olyan történelmi vákuum volt, amiben bármi megtörténhetett és bárhogy. Az is fontos volt, hogy már ne álljon a Fal, de még ne tudja senki, hogy akkor most mi van, most mi fog történni.

 

Ha találkoznál olyan emberrel, aki még sosem hallott rólad és a regényről, neki hogy foglalnád össze?

Nehezen. Az a lényeg, hogy ez egy kamaradráma két öregúrról, akiknek valahogyan dealelniük kell a múltjukban elkövetett szarságokkal, és ezek a szarságok lehetnek nagyon kicsik, meg lehetnek nagyon nagyok. A történet azzal kezdődik, hogy Wagner, aki egy excentrikus művésznek tűnő öregúr, bekopog az alsó szomszédjához, Bachhoz, a pszichológushoz, aki meg egy nagyon-nagyon polgári és konzervatív alak, és szintén hatvan körül jár, azzal, hogy álmatlanságban szenved, és szeretne ezen változtatni. Bach meg éppen akkor akar öngyilkos lenni. Mind a két ember valamilyen krízisben van, és arról szól a történet, hogy hogyan lendülnek túl ezen a krízisen, és az, hogy ők elkezdenek dealelni a saját életükkel, az hogyan hat a környezetükben élőkre. És hogyan derül ki, hogy mindenkinek van valami szarsága, mindenkinek van valami, amit tett, de megbánt, és hogy azzal hányféleképpen lehet kezdeni valamit, és hányféleképpen lehet azon túllendülni. Ez így nyilván nagyon komoly történetnek hangzik, de valójában én ezt egy kedves és könnyű történetnek szántam, és ennek megfelelően tele van abszurd humorral.

 

Azon gondolkoztam, hogy szépirodalmat azért esik nehezemre olvasni, mert az általában arról szó, hogy minden szar, és úgyis megdöglünk. És végül is igaza van, de ezt tudom magamtól is. Ezért is tetszett nagyon a regényedben, hogy fogod ezeket a mindenféle figurákat, és nagyon sok oldalukat megmutatod, senki sem teljesen fekete vagy fehér. Honnan jön ez neked?

Nagyon sokat figyelem az embereket. Nagyon nem értem az embereket, és nagyon szeretném megérteni őket, és ezért nekem ez ilyen évtizedes projektem, hogy figyelem, hogy ki mit miért csinál. És van bennem egy ilyen hülye pozitív attitűd, hogy például nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy valaki gonosz. Nekem az nem magyarázat. Nincs olyan, hogy valaki fölkel, és az erőszakot választja. Még akkor sem, ha Simone Vogelről van szó. Mindenre van magyarázat. Mindennek van oka. Mindenki hülye valamiért, és olyan nincs, hogy valaki mindig egy szent, mert mindenkinek vannak szar napjai. Amikor velem történik valami rossz, valami igazságtalanság, valami, amin kiborulok, akkor is ugyanezt csinálom, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy valaki egyszerűen csak gonosz volt velem. Vagy hogy én vagyok az áldozat. Ez még ilyen kisgyerekkori attitűdöm, mert emlékszem, hogy amikor tényleg kicsi voltam, tehát kb. óvodás vagy kisiskolás, nem értettem, hogy emberek, akik nekem szimpatikusak, akár a barátaim, azokról a tanáraim vagy a rokonaim miért beszélnek csúnyán. Én azt mondom, hogy a Petike tök jó barátom, mert milyen jófej, meg milyen kedves velem, és hogy mi a Petike? Hát a Petike egy lopós kis gengszter, aki verekszik. Én meg a kis ovis fejemben próbáltam összerakni, hogy hogy lehetnek valakinek egyszerre jó, meg rossz tulajdonságai. És elkönyveltem, hogy biztos az van, hogy akkor ő néha ilyen, néha meg olyan, és ez az attitűd egyszerűen csak velem maradt.

Ugyanígy a történetekben is gyűlölöm azt, amikor valaki egysíkú. Ha egy karakternek nem értem a motivációit, ha én azt mondom, hogy ez a karakter gonosz, mert csak így gonosz, vagy ugyanígy az élet szar, mert csak úgy szar, én ezt nem vagyok hajlandó magyarázatnak elfogadni. Ez lehet magyarázat a Manyi néni számára, a Manyi néni perszonális problémáira, de nekem, mint írónak ez csak sovány és szakmaiatlan. Nem tudom, hogy ezekkel mennyire tűnök nagyképűnek, de az a lényeg, hogy szerintem az irodalomban már túl kéne jutnunk azon, hogy jól megmutatjuk, hogy minden szar, és hogy mi a baj a társadalommal, mert hallottuk, látjuk, a hatvanas évek óta nézzük, hogy mindenki elmondja, hogy mennyire szar, és még rátromfolunk, meg progériás, végtagok nélküli árvákról írunk, akiket prostitúcióra kényszerítenek. Lehet ezt tetézni, de hogyha ezzel nem kezdünk valamit, hanem csak így lerakjuk, hogy szar, akkor attól nem tudom, kinek lenne jobb a napja, vagy ki gondolná azt, hogy oké, megnéztem vagy elolvastam egy történetet, és én ettől most egy kicsit több lettem. Amikor egy sztori arról szól, hogy minden szar, akkor nem érzem azt, hogy én attól többé váltam volna, vagy nekem azt érdemes volt elolvasnom. Lehet, ez a szakmai hitvallásom, hogy az a történet, ami nem fut ki valamiféle nyugvópontra, az csak nincsen befejezve. És lusta volt az író.

 

A te regényedben van megértés és feloldozás. És azt tapasztaltam, az emberi kapcsolataimban, hogyha ez nem kölcsönös, akkor sokszor megette a fene az egészet.

Mármint, hogy nincs meg a közös megértésre való törekvés?

 

Igen, hogy én belegondolok XY helyzetébe, és eljutok a megértés egy bizonyos fokára, és akár feloldozom, meg megértem, hiszen megvannak az okai.

De nyilván ezután egy balansztalan kapcsolat lesz, és lehetek én az okosabb, de akkor én leszek az okosabb, és akkor ez nem egy egyenlő viszony. És igen, akkor megette a fene az egészet. Nyilván ebben a történetben én ideális dolgokat mutatok be. Ideális esetben egy pont után mindenki rájön, hogy hol volt hülye. Ideális esetben egy kapcsolati rendszer akkor működik, hogyha, nem szeretem ezt a kifejezést, de kvázi együtt fejlődünk benne. Mert ha nem együtt fejlődünk benne, akkor elfejlődik az egyik a másik mellett, és akkor ez a két ember szétfelé fog tartani egy idő után. És ez így működik szerintem is a valóságban. Például ezért baromi kivételes a viszonyunk Mártával, mert meg tudtuk azt csinálni, hogy tényleg huszonplusz éve ismerjük egymást, és folyamatosan egyenrangú a viszonyunk. Mert amikor az egyikünk megfejlődik valamit, vagy előrelép valamiben, az önismeretben vagy a világ megismerésében, akkor ahhoz a másik mindig fölzárkózik, és így folyamatosan balanszban tudunk maradni.

Egyébként szerintem az okosabb félnek (most nevezzük így) van felelőssége abban, hogy a másik föl tudjon zárkózni hozzá. Egy pontig. És ez nem olyan régi felfedezésem, és ezen még mindig nem tudtam túltenni magam, hogy vannak hülyék, akiken nem lehet segíteni. Mert aktívan nem akarják, hogy segítsünk nekik. Ezt elfogadni nekem nagyon nehéz, hogy nem mind intelligens, érzelmileg érett emberek vagyunk, akik a legjobbra törekszenek. Hát ez szörnyű (nevet). Miért van így?

 

Mondtad, hogy ideális dolgokat írtál. És az jutott eszembe, hogy nem tudom, létezik-e még olyan, hogy normális, normalitás, normális ember, de alapvetően azt gondolom, hogy a könyv szereplői valamilyen szempontból nem normálisak. Még talán Bach, aki első ránézésre annak tűnik, de hát azzal indul a regény, hogy öngyilkos akar lenni… Szóval gondolod, hogy normális emberről tudnál írni? Vagy úgyis kiderül, hogy senki nem az?

Szerintem nem tudnék normális emberről írni, mert egyrészt unalmasnak találnám, mert én sem vagyok normális. És muszáj legalább annyira extrémnek lenni a karakternek, akiről írok, mint amennyire én extrém vagyok, különben nem tudom elképzelni, hogy miben van. Másrészt meg az az izgalmas. Arról írok, ami érdekel, ami izgalmas. Sőt, tudod, mi van? Nem lehet történetet írni egy normális emberről, mert ha minden rendben van, akkor nincsen krízis, és ha nincsen krízis, akkor nincsen történet. És ez nem baj. Tehát, hogyha valaki teljesen normális, kibalanszolt, boldog életet él, az kurva jó. Az nagyon király, az remek. Csak abból nem lesz regény, mert nincs krízis, amit meg lehetne írni. Vagy nincs szituáció.

 

Említetted, hogy vidékre költöztél. Tehát nem vidékről származol?

Nem annyira. Ecseren születtem, ami technikailag egy falu, de annyira közel van Pesthez, hogy szerintem nem számít már úgy falunak. Majd 11-12 éves koromban felköltöztünk Pestre. Ott éltem egy csomót, tehát ilyen halovány romantikus elképzeléseim meg emlékeim voltak arról, hogy milyen a vidéki élet. Hét éve költöztem Foktőre, akkor szembesültem vele, hogy milyen valójában a vidéki élet. Mármint, hogy milyen érzés egy olyan vidéken lakni, ahol nőként, ha bemész a kocsmába, az azért egy kicsit para, mert egyből elkezdenek rád alkudni, hogy ki visz haza. Meg a nénik nem tudják értelmezni, hogy te nem valakinek a felesége vagy, hanem te itt élsz egyedül egy házban.

 

Miért pont Foktő?

Előtte Pécsen laktam, volt egy nagyon-nagyon pici lakásom, ha jól tudom, a város második legkisebb lakása volt az enyém, összesen 17,5 négyzetméter. Ez jogilag nem is számított lakásnak, annyira pici, hanem inkább tulajdoni hányad volt a szomszéd lakásból. Egy nagyon pici kert tartozott hozzá, meg egy olyan szomszéd, akivel nagyon kevés dologban értettünk egyet. El akartam onnan költözni, mert már nagyon nem bírtam a városi életet, tehát hogy ennyi ember van körülöttem, meg ennyi zaj. Ez volt 2018-ban, tehát még bőven a Covid előtt. És Garamvölgyi Éva festőművész, aki nagyon jó barátom, költözött Foktőre. Ő is azt kereste, hogy hol van az a hely, ahonnan még meg tudunk közelíteni egy várost, de már ki tudjuk fizetni a házakat. Foktő lett a metszéspont. Több barátunk is költözött ide pont ezért, meg azért, hogy ugyanabban a faluban legyünk együtt balfaszok, mert úgy egy kicsit könnyebb.

 

Azért is kérdeztem, mert van fenn a YouTube-on egy veled készült beszélgetés a helyi könyvtárban, és az alapján úgy tűnt, hogy tök nagy életet csináltok ti ott.

Amikor lejöttünk ide, akkor itt semmi nem volt, de úgy semmi, hogy kóbor kutyák voltak, meg ördögszekerek, amik a vadnyugati filmekben átmennek a falun. Az volt a kultúrműsor, hogy a faluszínház évente egyszer előad egy bohózatot. Nem őket akarom leszólni, csak így belőni, hogy értsd. Meg Kalocsán az érsekség csinált elsősorban egyházi programokat, és ennyi volt a kultúra. Meg voltak ilyen teljesen random dolgok, mint a Nicolas Schöffer Gyűjtemény, mert neki Kalocsa valamiért fontos kapcsolódási pont, és ajándékoztak ide szobrokat, és volt itt egy múzeum, amit nem nagyon látogatott senki. Tehát nagyon fura volt, hogy volt sokminden, de semmi nem volt kihasználva. És mivel sokan költöztünk ide művészek, az ismeretségi kör, elkezdtünk dolgokat csinálni. Szerettük volna, ha lenne művészeti élet, és ha nincs, akkor kénytelenek vagyunk mi megcsinálni. Úgyhogy három-négy éve, amikor A Vadász is megjelent, alapítottunk itt egy művészeti egyesületet. Itt egy csomó művész, akinek nincs lehetősége sehol megjelenni, ezért kialakítottuk a mi saját játszóterünket. Mind azt csinálunk, amit akarunk, és egy csomó programot szervezünk. Július 9. és 19 között lesz itt egy művésztelep, ami úgy indult, hogy lehívjuk ide a többi művész havert, és akkor bizsergünk. És hát el kellett neveznünk valahogy, akkor legyen művésztelep, és fusson az egyesület neve alatt. Ez lesz már a harmadik ilyen művésztelepünk, de véletlenül tíznapos fesztivállá nőtte ki magát, mert minden nap van egy előadás meg egy workshop.

 

Erről a kifejezésről, hogy művésztelep, az jut eszembe, hogy a régi nagy magyar festők is művésztelepre jártak – van ehhez köze?

Egy művésztelep szerintem mindenhol ugyanúgy néz ki. Nem tudom, mert ugye én nem vagyok festő, és a festők járnak művésztelepre. Az írók írótáborba járnak, de oda nem megyek, mert drága és értelmetlennek tartom. Ez nem egy népszerű vélemény. De a művésztelep ugyanúgy nézett ki száz éve is, meg most is, hogy van egy hely, ami szép, és van hely festeni, és senki se piszkálja a művészt, aki lejön, hanem tud nyugiban alkotni, és ez a lényege a művésztelepnek. Az pedig, hogy van egy csomó mondanivalónk, és előadásokat is akarunk tartani, az már a díszítés a tortán. A lényeg még mindig ugyanaz, hogy lejönnek ide a grafikus haverok, és akkor pl. szitázunk, meg fogok csinálni antotípiákat. Mert nemrég olvastam róla, hogy a kurkuma UV-reaktív, tehát lebomlik a napfényre, és olyat lehet vele csinálni, mint azok a nagyon korai heliográf nyomatok az ezüstkolloiddal. Csak ehhez nem kellenek vegyszerek, hanem a konyhai kurkuma kell, meg alkohol és mosószóda.

 

Készült a könyvhöz egy külön, illusztrált füzet, Minden egyes tégla címmel, és printek is. Miért?

Van egy gazdasági, és van egy művészeti oka. A gazdasági oka az, hogy ami a betű&képnél megjelenik, annak mindig van egy előfinanszírozási kampánya. A kampányból finanszírozzuk a kiadást, meg tartjuk fent a kiadót. A projekt így tudja eltartani magát, hogy mindig van előrendeléses kampány. És az évek tapasztalata azt mutatja, hogy az előrendeléses kampányok akkor működnek jól, ha két csomagból tud választani az előrendelő. Van egyszer a kiadvány, amit meg tud venni olcsóbban, és akkor ő azzal jár jól. De azt vettük észre, hogy jobban mennek azok a kampányok, ahol van egy támogatói csomag is, ahol meg tudod venni eredeti áron az anyagot, és mellé még kapsz extrákat. Az nyilván egy drágább csomag, és ott nincs is leolcsózva a kiadvány, hanem ott te elsősorban támogatod a munkánkat. És gazdasági szempontból azért készült el a Minden egyes tégla, meg azért voltak a printek, hogy legyen mit a támogatói csomagba rakni. Viszont nincs támogatói csomag, ha én mint művész nem tudok mit hozzátenni a sztorihoz, amit megírtam. Sokat agyaltunk Mártával, hogy legyen-e a Falakhoz bármi, mert ugye a Néma Karneválhoz készültek rajzok. Ami nagyon király, mert Márta tud rajzolni, és Márta akart is rajzolni. És voltak rajzai, amiket be tudott dobni, merchként a közösbe. Viszont én nem tudok rajzolni, mással rajzoltatni grafikákat nem akarok, mivel ez egy realista történet, nem is tudom elképzelni, hogy hogy nézne ki rajzokon, bár Márta csinált karakterterveket, és annak nagyon örültem, mert tök jól sikerültek. De aztán egy ponton eszembe jutott, hogy várjunk csak, basszuskulcs, hát én fotózok. Mármint hogy nem a telefonommal randomba, hanem koncepció szinten fotózok, van egy analóg gépem, tanultam fotózást még gimnáziumban. És amúgy végigfotóztam Berlint mind a kétszer, amikor kint voltam. Miért nem csinálok ebből egy albumot? Meg voltak dolgok, amiket el akartam még mondani, belsős információk, fun-factek, amik ugye a regénybe nem kerültek bele, mert dramaturgiailag az oda már nem kellett, vagy nem bírta volna el. Ezeket tettem össze egy füzetbe. Így ami a Minden egyes téglában van, azokat a fotókat vagy én csináltam, vagy régi családi fotók, szerintem elég jól elkülönül, hogy melyik-melyik. Nagyon büszke vagyok ezekre a képekre. És miközben összeraktam a füzetet, rájöttem, hogy imádom ezeket a fotómontázsokat, úgyhogy ezen a vonalon akarok majd még tovább menni.

A printek meg azért készültek, mert szeretem azt, ha van valami, ami csak a támogatói csomagban van benne. És a printek azok, amiket technikailag meg tudunk oldani úgy, hogy a kampány végére pont annyi legyen belőlük nyomtatva, ahány támogatói csomag van. Tehát ez egyszerre gazdasági és kreatív művészeti döntés volt a részünkből.

 

A Minden egyes téglában írod, hogy valójában nem ismered Berlint, de szoktál ott dolgozni. Mit?

Az adventi vásárban árulok lángost meg kürtőskalácsot.

 

Akkor ez konkrétan egy magyar stand?

Igen. Van egy magyar csapat, tehát van egy magyar főnököm, magyarok a kollégáim, és nekem ez kvázi a civil munkám, hogy évközben reneszánsz meg középkori fesztiválokra járunk lángost meg kürtőskalácsot árulni. Németországban, Hollandiában meg Svájcban. És ez az egyik fix kör, hogy Berlinben másfél hónapot eltöltünk az adventi vásárban, november közepétől karácsonyig. Ott is van egy ilyen reneszánsz hangulatú karácsonyi vásár, ami nagyon vicces, mert egy teljesen indusztriális, ipari környezetben vagyunk, ahová egyszer csak le van dobva egy zsákvászonnal letakart elválasztó, és ha bemész, ott van ez a kis középkori vásár. Bár sajnos nem középkori zene szól, hanem karácsonyi dalok. Szalma van leszórva, meg bőrökben és szőrmékben járkálnak az emberek, van tűzshow, tűzsonglőrök.

 

A szüretelők titkos élete képregényt arról írtátok, hogy milyen fazonok, milyen élmények vannak a francia borvidéken szüretkor, gondolod, hogy ebből is lesz valami?

Igen, már nagyon gondolkodom rajta. Konkrétan van egy ötletem, és nagyon vicces lesz, ha meg tudom csinálni, mert ezt szeretném én rajzolni, és az külön ad majd rá egy faktort, hogy nagyon nem tudok rajzolni.

 

Mi a helyzet az Ezerfejűvel, meg bármi közeljövőbeli dologgal?

Az Ezerfejűn dolgozunk. Sok projektünk van egyszerre, és az Ezerfejű az egyik. Semmiképpen nem fogjuk abbahagyni. Most jutottam el írástechnikailag arra a szintre, hogy meg tudom úgy írni a következő résznek tervezett Aleppói férget, ahogy én azt látni akartam. Most vagyok már elég jó író ahhoz, hogy abból a forgatókönyvből kihozzam azt, amit ki akarok hozni.

Ez az egyik. A másik, hogy ez mikor lesz készen, vagy esetleg mi jelenik meg addig előtte tőlünk, azt nem tudom. Rá kellett jönnünk Mártával, hogy a kreatív munkát nem lehet úgy csinálni, hogy van egy határidőnk. Mert egyszerűen vagy megy, vagy nem megy. És lehet, hogy ez nagyképűen hangzik, vagy nem tudom, ilyen művészi ihletettség meg minden, de az a helyzet, hogy ez tényleg így működik.

De amúgy is volt egy kis kavarás, hogy mi lesz a harmadik rész, mert nekünk volt egy sorrend a fejünkben, aztán hiába volt már készen A vadász is, meg a Mihály és a sárkány is, tehát az első két rész, hamarabb jelent meg az Ulfhednar, ami egy novella volt, és azt kb. az ötödik kötetre szántuk. Tehát az eredetileg az ötödik kötetben szerepelt volna, csak én véletlenül megírtam, Márta meg valamiért megrajzolta, és akkor ott voltunk, hogy oké, ez tud most megjelenni, még akkor is, hogyha ez a történetnek nem az eleje, hanem a közepe. Aztán amikor A vadász megjelent, ott voltunk, hogy aki ismeri az Ulfhednart, az nem fogja érteni, hogy mi köze van A vadászhoz. Úgyhogy megírtam A vegvísir felvételt, ami egy rövid kis történet, egy mozaikdarabka, aminek az a dolga, hogy az Ulfhednar meg a Vadász közé becuppanjon, mint egy összekötőkapocs.

Utána ugye megjelent a Vadász, megjelent a Mihály, közben Márta már dolgozott az Aleppói férgen, amit a harmadik résznek szántunk eredetileg. Aztán láttuk, hogy nem lesz kész egy éven belül, viszont itt van már a Vegvísir meg az Ulfhednar, akkor miért nem egészítjük ki azt, és adjuk ki még egyszer? Ez ugye egy ésszerű gazdasági döntés lett volna, mert akkor évente megjelenik egy Ezerfejű történet, de úgy beleállt a földbe az egész projekt, hogy én azt nem tudom elmondani. Ott álltunk, hogy hiába kéne csak 20-40 oldalt megrajzolnia Mártának, egyszerűen nem ment. Olyan volt, mintha konkrétan el lenne átkozva a projekt, és arra jutottunk, hogy ha valami ennyire nem akarja magát, akkor valamit szarul csinálunk. És rájöttünk, hogy az egész mindsetünk volt szar. Lehet úgy történeteket írni, hogy elsősorban a közönségnek akarsz megfelelni, csak az egy egészen másik stílus, mint amit mi csinálunk. Ezért hoztunk egy kreatív döntést, hogy ezt nem lehet úgy csinálni, hogy mi bárkinek is meg akarunk vele felelni. Mert úgy indult, hogy elsősorban magunknak csináljuk. Meg akarjuk mutatni a többieknek, mert örülünk neki, de ha nem a történetmesélési kedv az első, és aminek minden az égvilágon alá van rendelve, akkor ott tette meg a fene a munkánkat, ahol van.

 

Az első Ezerfejű sztori, ami megjelent, György Zoltán Alig Használt Képregények című antológiájában volt. Ő hogy került képbe?

Addigra már kész volt az első két kötet. Elkezdtünk vele kiadókat keresni, és egy ponton meguntuk, hogy legjobb esetben is azt mondják, hogy eladhatatlan és kiadhatatlan, úgyhogy hagytuk a picsába. Akkor csak úgy kitettük az internetre, hogy itt van, olvassátok. Semmi értelme egy történetnek, amit nem olvasnak mások. Egy csukott könyv az csak szomorú. Úgyhogy Márta feltette egy blogra, hogy itt van online, lehet olvasni mindenkinek. De még volt egy olyan körünk, mert szerettünk volna tesztolvasókat, akik elolvassák a Mihályt, hogy érthető-e egyáltalán a plot, mert rengeteget szenvedtem azzal, hogy érthető legyen. Ezek ilyen technikai dolgok, amikben akkor béna voltam. Akkor jöttünk rá, hogy vannak a Facebookon képregényes csoportok, és ott megosztottuk, hogy tesztolvasókat keresünk. Jelentkeztek rá, vagy 8-an, ebből hárman jeleztek vissza. Egy visszajelzett, hogy tök jó volt, egy visszajelzett, hogy a szerelmi szál lehetett volna benne erősebb, amin csodálkoztam, mert milyen szerelmi szál?! Aha, akkor azért volt gyenge a romantikus szál, mert nincs benne (nevet)! És a harmadik volt György Zoli, aki azt mondta, hogy csajok, ez kurva jó, kiadjuk! Az ő felvetése volt, hogy ha van valamink, ami ilyen kettő és húsz oldal között van, akkor azt mindenekelőtt betesszük az Alig Használt Képregényekbe. Én pont akkor lettem készen az Ulfhednar forgatókönyvével, ez rövidnek tűnik, megpróbáljuk összehúzni húsz vagy tizenöt oldalra.

Akkor még csak folyószövegben volt meg a forgatókönyv, és amikor Márta felosztotta oldalra meg panelezésre, akkor közölte, hogy hát ez így hetven oldal lett, úgyhogy akkor ebből húzunk. És amikor annyira meghúztuk, hogy már nem tudtunk mit kivágni belőle, mert már a suspense vagy a storyline sérülne, akkor mondtuk György Zolinak, hogy hát ez így negyven oldal, ez mennyire para. Ő meg mondta, hogy megoldjuk (nevet).

Úgyhogy ő leesett nekünk az égből, mint valami szerencsecsillag, és azóta is az első számú technikai tanácsadónk, hogy mit meg hogy kell csinálni.

 

A regényedhez visszatérve: már egy pár hónapja kint van, milyenek a visszajelzések?

Rajtad kívül nem nagyon vannak még olyan emberek, akik nem az ismerőseim és olvasták. Akik az ismerőseim és olvasták, ők mind azt mondták, hogy nagyon beszippantotta őket, és nagyon tetszett nekik, tehát alapvetően pozitívak a visszajelzések. Szerintem ez részben azért is van, mert mi elsősorban képregényeket adunk ki, elsősorban képregényes eseményekre járunk. Most el kell kezdenünk gondolkodni azon, hogy ha itt regények is lesznek, márpedig lesznek, akkor azokat hogyan juttatjuk el az olvasókhoz. Mert van az a nagyon egyszerű dolog, hogy a képregényesek tényleg nem nagyon olvasnak regényt, a könyvolvasó, tehát a könyvpiac, ahol a regények vannak, az meg bevehetetlen várnak tűnik.

 

Nem tudom, mennyire számítottatok arra, hogy a képregényeitek díjakat, jelöléseket kapnak, de szerintem mindkét regényed szintén annyira jó, hogy egyszer csak valami csuda folytán átmenjen.

Az a helyzet, hogy egyáltalán nem számítottunk semmilyen díjazásra. Csak reméltem, hogy nem fogják nagyon utálni. Emberek mégiscsak pénzt adtak azért, hogy ezeket elolvassák. Nagyon remélem, hogy nem fogják utálni. Tényleg rengeteg munkánk van a regényekben is, de úgy gondolom, hogy azért nincsenek visszajelzések, mert nem jó helyen próbálkozunk. És van itt egy fal, amit valahogy át kéne törni, és egyszer majd sikerülni fog. Mármint, nem úgy, mint egy faltörő kos, hanem úgy, mint egy zárat feltörő kis manó, hogy hogyan lehetne eljutni a könyvet olvasó emberekhez.