Szegedi Katalin: Mintha tegnap

Régóta követem Szegedi Katalin munkásságát. Bármihez is nyúl, a tőle megszokott, lenyűgöző vizuális világával azonnal elvarázsol: az aprólékos, texturált kollázsai akkor is önálló történetet mesélnek és újabb rétegeket adnak a világhoz, ha „csak” illusztrációként szolgálnak. Mindig azt érzem, hogy érdemes hosszabban időzni a képeinél, mert első pillantásra sosem fedik fel minden titkukat. Egy-egy apró részlet, háttérbe rejtett tárgy vagy motívum újabb és újabb jelentésekkel gazdagítja az olvasás élményét. Amikor azonban saját szerzői könyvet alkot – mint a Lenka, a Palkó vagy a Csimota Kiadónál megjelent legújabb kötete, a Mintha tegnap –, a képek és a szavak egyetlen, oszthatatlan belső vallomássá érnek össze. Ez az új könyv pedig olyan mélyen érintett meg, amire nem voltam felkészülve.

A felütés békés, mégis nehéz, szinte fülbemászóan ismerős: „Mindenre emlékszem. Mintha tegnap történt volna.” Ki ne mondta volna már ki ezeket a mondatokat élete során, miközben egy régi illat, egy megsárgult fotó vagy egy váratlanul felbukkanó dallam hirtelen visszarepítette a múlt egy rég elfeledett pillanatába? Az emlékezet különös dolog: néha évtizedek távolából is kristálytisztán őriz egy apró részletet, miközben más események szinte nyomtalanul eltűnnek. Talán ezért is olyan ismerős és megnyugtató elsőre ez a mondat, nekem mégis görcsbe rándult a gyomrom olvasás közben, mert a téma számomra nem egy elvont irodalmi alapvetés. Sajnos nagyon is közeli, fájdalmas családi tapasztalatom van arról, milyen az, amikor a felejtés és az időskorral járó emlékezetvesztés lassan elkezdi elhomályosítani egy szerettünk múltját. Látni a kapaszkodást a foszlányokba, az ismerős arcok elmosódását, a bizonytalanság egyre sűrűbbé váló pillanatait – ez felnőttként is az egyik legnehezebb emberi megélés. Talán ezért érintett olyan érzékenyen már a könyv első néhány oldala is.

A kérdés nem újkeletű az irodalomban. Azoknak az olvasóknak, akiknek kezébe került már Fredrik Backman megrázó kisregénye, az A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb, ismerős lehet ez a szívszorító motívum. Az emlékezés, a veszteség és az idő múlásának témája számos gyerekkönyvben is megjelenik – elég Shaun Tan lírai képeskönyveire vagy Wolf Erlbruch munkáira gondolni –, Szegedi Katalin azonban egészen saját hangon szólal meg. Nem magyaráz, nem tanít, hanem emlékképekből és hangulatokból építkezve teremti meg azt a teret, ahol gyerek és felnőtt ugyanarról a könyvről egészen más, mégis egyformán érvényes tapasztalatot szerezhet.

A kötet középpontjában egy idős asszony áll, aki emlékei között bolyongva idézi fel életének fontos pillanatait. A történet nem hagyományos, lineáris cselekményként bontakozik ki: inkább emlékfoszlányok, hangulatok, tárgyak és helyszínek laza füzéréből épül fel. A szöveg szándékosan töredékes, sokszor a képek veszik át a mesélés szerepét, így a könyv egyszerre hat történetként és vizuális emlékalbumként. És pontosan itt bizonytalanodtam el. Ha szülő lennék, őszintén nem tudom, hogyan fognék hozzá egy ilyen könyv felolvasásához. Hogyan magyarázzam el egy gyereknek az emlékek halványulásának tapasztalatát, amikor neki még szinte alig van múltja? Mit kezdhet egy óvodás vagy kisiskolás a múló idő súlyával? A választ végül maguk a képek adták meg. És talán itt mutatkozik meg leginkább Szegedi Katalin alkotói nagysága. A tompa pasztellszínekből építkező, álomszerű kollázsok és a vissza-visszatérő nefelejcs motívum egyszerre hordozzák az emlékezés törékenységét és a szeretet állandóságát. A képek nem illusztrálják a szöveget: továbbgondolják, kibővítik, olykor el is mesélik helyette azt, amire a szavak már nem elegendőek. Emiatt a kötetet legalább annyira lehet képalbumként szemlélni, mint hagyományos történetként olvasni.

Míg mi, felnőttek a történet mögött megbúvó veszteségen és mulandóságon időzünk el, a gyerekek valószínűleg egészen más utat találnak a könyvhöz. Ők az apró részleteket – a régi tárgyakat, játékokat, ismerős arcokat – böngészik, és a rajzok meleg tónusaiból a biztonság és az otthonosság érzését olvassák ki. Számukra a könyv talán nem is elsősorban a felejtésről szól, hanem arról, hogy az emlékeink mögött mindig ott vannak a kapcsolataink, a családunk, a szeretet, amely akkor is megtart bennünket, amikor a történetek már halványulni kezdenek. És mégsem a veszteség könyve, sokkal inkább az emlékezésé. Azé a felismerésé, hogy a bennünket formáló történetek akkor sem tűnnek el nyomtalanul, amikor már nehezebb őket felidézni. És talán ezért maradt velem olyan sokáig ez a kötet: mert finoman, szinte észrevétlenül emlékeztet arra, milyen fontos megőrizni egymás történeteit, amíg még el tudjuk mesélni őket.

A Mintha tegnap egy csendes, lelassulásra hívó remekmű. Nem azért fontos könyv, mert válaszokat ad, hanem mert kérdezni mer. Mert teret hagy a közös gondolkodásnak, a családi történetek felidézésének, a nagyszülőkről, az öregedésről vagy akár az emlékezés jelentőségéről szóló beszélgetéseknek. Olyan érzelmi híd, amelynek bejárásához valóban szükség van a felnőttek jelenlétére, de amelyen gyerek és szülő együtt indulhat el.