Főkép

A könyv személyes visszaemlékezés a szerzőnek a titói Jugoszláviában eltöltött 15 évéről - amolyan ,,életdokumentum-mozaikok" . Az 1975 és 1990 közötti időszakot fogja át.
,,Visszaemlékezésemmel azon túl, hogy próbálok számot vetni életem e szakaszával, saját, személyes történetemen keresztül igyekszem megmutatni a hetvenes-nyolcvanas évek titói Jugoszláviájának egy vékony szeletét, metszetét, természetrajzát, viszonyait, létkérdéseit, képmutatásait, a magyar nemzetiség kisebbségi létének színét és fonákját, a rendszer  tündöklésének, majd egyre gyorsuló hanyatlásának közepette, meg azt is, milyen kiszakadni abból a közösségből, amelyből vétettem, és idegen közegben nulláról megpróbálni az újraépítkezést. Mindez mára már emlékké, valamiféle személyes történelemmé nemesült.
Több mint három évtized távlatából nézek vissza ifjúságom e tovatűnt időszakára, szépségeire, küzdelmeire, csalódásaira, hiú reményeire. Keresem egykori motivációimat, érzéseimet, döntéseim miértjeit, ragaszkodásom, kitartásom okait. Az idők súlya alatt, egyre növekvő távolságból sok minden ma már furának, érthetetlennek, értelmetlennek, homályosnak tűnik. Kardinális döntéseket hoztam játszi könnyedséggel, amelyek azután visszafordíthatatlanokká váltak, egész további sorsomat döntően, kitörölhetetlenül és helyrehozhatatlanul meghatározták.
Azt mondják, nincsenek véletlenek. A családom, az ezer és millió gonddal, betegséggel, terheltséggel megvert családom lehet, hogy megérezte, tenni kellene valamit, lehiggasztani, lehűteni, visszatartani, de mégsem tudta megakadályozni az elkezdődött, majd lavinaszerűen felgyorsult folyamatokat."

 

Részlet a könyvből:

Megismerkedésünk első évfordulójára P. gáláns és nagyvonalú gesztussal lepett meg. Befizetett egy tengerparti álomutazásra. 1975 februárjában egyenesen az Adriára repültünk. Bizonyára nagyot akart villantani ezzel a nagylelkű „csomagutazással”, ahogy Jugoszláviában akkoriban az ilyen kedvezményes szervezett utakat nevezték. Az egyre izmosodó tengerparti turizmus már a holtszezont is próbálta meghódítani, ezért a nagy szállodák a téli időszakban is próbáltak üdülőket toborozni vonzó ajánlatokkal, még azt is lehetővé téve, hogy úgymond, „lefizetésre”, azaz hitelre benevezhessenek a laposabb pénztárcájúak is. Azt nem tudom, hogy P. hány hónapig nyögte azután a gáláns udvarlás költségeit, mindenesetre nemcsak hogy meglepett, hanem egyenesen ámulatba is ejtett. Valami különös, számomra addig teljesen ismeretlen világba röpített. Hirtelen úgy éreztem magam, mint valami ünnepelt díva, vagy olyasvalaki, aki váratlanul belecseppent a felső tízezer könnyeden habos, fellengzős, rongyrázós régióiba. Életemben először ültem repülőn, mondanom sem kell, meglehetősen rémülten. Jó erősen szorítottam az üléskarfát, és kétségbeesetten figyeltem az ablak mellett elrohanó haragos felhőket, miközben a gépet erősen rázta, dobálta a viharos szél. Szerencsére Belgrádból mindössze fél óra volt a menetidő a tivati reptérig. Onnan a Kotori‑öböl festői partjai mentén kanyargott a busz velünk a csodálatos Cavtatig. Az Albatros Szálló üvegajtaja önműködően kinyílt előttünk, és mi, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, besétáltunk a légkondicionált, kristálycsilláros, süppedő szőnyeges, illatos eleganciába. Ez volt életemben az első alkalom, hogy betehettem a lábamat egy luxusszállodába, leszámítva azt a pusztakoktélt, amelyet diákkoromban, évfolyamtársam meghívására kortyolgattam az akkor modernnek és szenzációsnak számító budapesti InterContinental Szálló Gipsy Bárjában. A cavtati Hotel Albatros minden képzeletet felülmúlt, mintha maga a mennyország tárta volna ki titokzatos kapuit előttem, vagy az Ezeregyéjszaka mesevilága elevenedett volna meg egy varázsütésre. Erkélyes szobánkból a valószerűtlenül azúrkék tenger széles horizontja nyűgözött le, az öböl közepén romantikus kis szigetecskével. Minden mediterrán verőfényben úszott, mintha nem is tél lett volna. Fűtött tengervizes medence a hotel alagsorában, teljes ellátás, tengerparti séták, osztrigakóstolás a nyüzsgő piacon, dubrovniki városnézés… kell ennél több? P. ellenállhatatlan volt. Gondolkodási időt sem hagyott, újabbnál újabb bűvöleteket varázsolt körém. A cavtati Albatros, mint valami mesebeli griffmadár magasra repített egy villanásnyira, hogy azután később annál nagyobb legyen a huppanás, amikor ismét leszálltam a földre, és kezdtem kijózanodni.

 

1975. június 26. – közös életünk kezdete

Miután 1975. június 26‑án örök hűséget esküdtünk egymásnak Budapesten, hamarosan választani kellett, hogyan tovább? Akkor még nem tudatosodott bennem pontosan, mire is vállalkoztam, milyen jövő előtt is állok. Huszonnégy éves voltam ekkor. Gyermeki szívvel és tapasztalatlan naivsággal fejest ugrottam az ismeretlenbe. Azt valamennyire sejtettem, ha átmegyek Jugoszláviába, sem összkomfort, sem túl rózsás körülmények nem fogadnak majd, de semmi esetre sem a cavtati Albatros Szálló kényelme és fényűzése, ami csak egy parányi villanás volt, bepillantás egy olyan világba, ami soha nem volt és nem is lehetett a miénk. Az már kevésbé volt sejthető, hogy az a perspektívátlan semmi, amibe belecseppenek, kilátástalan albérleti viszonyokkal megverve, sehogyan se fog valamivé válni. Sok volt a bizonytalan, ködös ígéret, amelyekben feltétel nélkül hittem. Mint ahogy a férjemben is vakon hittem és megbíztam, nem voltak kétségeim. Kezébe adtam az életem. Magam mögött hagytam egy vadonatúj, alighogy felépült, összkomfortos öröklakást. Nagy szó volt ez, óriási dolog akkoriban. Nem sok pályakezdő fiatalnak adatott meg egy budai, zöldövezeti, kétszobás lakás a hetvenes évek Magyarországán. Tálcán kínálták a szüleim a gondtalan jólétet és a biztos jövőt számomra. Igaz, volt a lakáson némi hitel, az akkor szokásos és engedélyezett 160 ezer forint. De a hosszú futamidő, azaz huszonhat év alatt meg se kottyant volna a visszafizetése. Mégis elmentem otthonról. Vissza se lehetett volna tartani, se szép szóval, se erővel. Vajon miért dobtam el mindent magamtól ennyire könnyen és könnyelműen? Csak úgy… kalandvágyból? Vagy egyszerűen ki akartam szabadulni? Kirepülni a családi fészekből, a természetnek, a vadon szavának, a biológiai órának engedelmeskedve? Eljött a párválasztás, a férjhez menés ideje, és én csak kullogtam az ösztöneim után? Vagy csak egyszerűen rábeszéltek, rávettek, meggyőztek, hogy odaát jobb lesz? Hogy odaát nagyobb a szabadság, és nyitva állnak a kapuk, a határok a nagyvilág felé? Hagytam magam egy kicsit irányítani az erősebb, a határozottabb által? Igen, elhittem, hogy odaát szabadabb, hogy tágabb a horizont, és a lehetőségek távlata végtelen. Megnyugtatott az a puszta tény, hogy lesz mellettem ezentúl valaki, akire bizton támaszkodhatom, és aki mindig tévedhetetlenül tudja, melyik a helyes út. Az igazat megvallva, az otthoni munkahelyi viszonyok sem nagyon késztettek maradásra. Első munkahelyemen, a Tannimpex Bőr és Szőrme Külkereskedelmi Vállalatnál, bár ígéretesnek tűnt, mégis elkerültek az érdemi, izgalmas feladatok. A közgazdasági osztály munkatársaként érdektelen és unalmas elemzéseket kellett készítenem, de ez sem töltötte ki a munkaidőmet. Olyannyira nem, hogy ebédszünetekben az étkezésen kívül még sok mindenre futotta az időnkből, például a kollégákkal, némi malíciával fűszerezve, még moziba is eljutottunk, anélkül, hogy bárki észrevette volna hosszabb‑ rövidebb távolmaradásainkat. Az annyira áhított utazásokról pedig sokszor főnöki hálószobákban született döntés. Mikor egyszer egy idősebb kollégával vidékre küldtek gyárlátogatásra, a magabiztos sztárüzletkötő egész úton azzal traktált, milyen kellemes és lezser, amikor utazások alkalmával – ha történetesen egy férfi és egy női kolléga kerül össze –, függetlenül aktuális családi állapotuktól, lazán elengedhetik magukat, akár nyugodtan „össze is csúszhatnak”. Ez volt a szocialista erkölcs és közszellem, meg egy mit sem sejtő kezdő gyakornok látszólag kedélyes, mégis agresszív puhítása. Szerencsére nálam nem tudtak ezzel célt érni soha. Sem itt, sem másutt. Semmiféle utazási ígéretek vagy egyéb előnyök megcsillantatásának nem ültem fel. Fél év után otthagytam őket. A Ganzban, ahová a Tannimpexből menekültem, sem éreztem magam teljesen komfortosan. Ettől is többet reméltem. Sok volt az ismétlődő, rutinná váló feladat. Alkatrészek garmadáját kellett megrendelnem, főként német és francia gyártóktól, hosszú listák alapján. Perspektíva itt sem sok mutatkozott, kitéve éltes felettesem napi zaklatásainak, erőszakos próbálkozásainak. Akkoriban ez a fajta főnöki molesztálás gyakori és bocsánatos cselekedet volt, nem büntették. Sokszor egészen agyafúrt kibúvókat kellett kieszelnem, hogy kitérjek előle, főleg a vele való, nyilvánvalóan rám nézve rizikós, külföldi utazások elől, ami rettentően fárasztott és elkeserített. Protektoraim pedig nem akadtak sehol, így csak a magam erejére és tehetségére támaszkodhattam. Talán eleinte nem is gondoltam komolyan, hogy végleg ott maradok Jugoszláviában. Csak valahogy ott ragadtam, és a ragacs egyre erősebben fogva tartott. Az esküvő után magától értetődőnek tűnt, hogy megyek a férjemmel, a férjem után, ahogy kell, ahogy illik, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a feleség oda megy, ahová az ura, és egyszerre lép vele. Jóban‑ rosszban együtt, holtomiglan‑ holtodiglan, bár templomi esküvőnk nem volt, mégis ez a keresztényi hagyomány, hitvallás áthatotta lelkivilágunkat. Hiszen ezért házasodtunk össze. Rövid nászutunkról visszatérve a szülői házhoz, összecsomagoltam a bőröndömet, és ezzel az egy „kelengyés” táskával, annyi holmival, ami ebbe belefért, követtem uramat és parancsolómat. Elmentem volna vele akkor gondolkodás nélkül a világ végére is. Később, amikor már felszállt a lila köd, szeretett uram fel is hánytorgatta, hogy csupán egy árva bőrönddel mentem be vele a házasságba, „szégyenszemre”. Igaz is, a budai öröklakást nem tudtam volna belecsomagolni a bőröndbe. Hál’ istennek megvárt.

 

Megérkezés Jugoszláviába már ifjú asszonyként

Az albérlet, ahová P. újdonsült hitvesét vitte, Újvidék egyik belvárosi mellékutcájában volt, ami a főútról nyílt, nem messze a főpostától, a Železnička, azaz a Vasút utca 30‑ban, a sivár, többnyire századfordulós, szürkés homlokzatú házakból álló utca vége felé, egy régi bérház polgári lakásának cselédlakásában. Egészen pontosan a cselédlakás cselédszobája melletti mosókonyha szolgált frissen kötött frigyünk első fészkének. Óh, hol volt ez a cavtati Albatros Hotel ekkorra csupán távoli szép emlékké magasztosult, süppedő eleganciájától? Az eredetileg a cselédek szállásának szánt szobában ugyanis csak egy mosdótál volt felszerelve, a másik szobában meg volt kád is, egy agyonmosott függönnyel elválasztva a helyiség többi részétől, meg persze külön mosdótál is, mindjárt a kád mellett. A cselédszobában, mint amolyan albérleti társbérlő, Feri lakott. Egy földi, ugyanabból a faluból való, mint P., azaz Muzslyáról járt be a székesfővárosba, és ő is a Fórumban dolgozott. Feri a gazdasági osztályon, P. meg a Magyar Szó napilap ígéretes fiatal külpolitikai újságírójaként. Kezdetben P. lakott a cselédszobában, Feri meg a mosókonyhában, aki nyilván megengedte, hogy P. időnként használja az ő szobájában lévő kádat a zuhanyozóval. Később szobát cseréltek, a házasulandó P. kérésére, mert két embernek a kádas szoba alkalmasabbnak látszott. Talán egy kicsit nagyobb is lehetett, mint a cselédszoba. A WC közös volt a folyosó végén, meg az előszoba is a beépített szekrényekkel, ahová befért ugyan az egyetlen bőröndöm tartalma, de már ennél többnek aligha lett volna hely P. holmija mellett. Az átjáró, amely a házigazda lakosztályát kötötte össze a cselédlakással, egy nagy szekrénnyel volt eltorlaszolva, természetesen a házigazdáék felől volt a nyitható, ajtós oldala, a cselédlakás felé a viseletes, poros hátsó része rontotta az egyébként sem valami fényes látképet. Az előbbiekből logikusan következik, hogy a cselédhajlékhoz reprezentatív polgári lakás tartozott (mivel az úri életmódhoz cseléd is dukált, és ez nem volt másképp a hetvenes évek titói Jugoszláviájában sem), tágas, három szoba‑hall, összkomfort, utcára néző ablakokkal, erkéllyel, békebeli, politúrozott, keményfa stílbútorokkal. Jómódról árulkodott ott minden. Tulajdonosa, a város közismert belgyógyász orvosa, dr. Nagy Sándor megengedhette magának ezt a luxust. Becses neje, Jolika néni, egy nagyhangú, handabandázó, vidékről felcseperedett, kevéssé művelt, tipikus orvosfeleség, hamisítatlan kisvárosi nagysága, természetesen világéletében háztartásbeli. Olyan volt, mint a harmincas évek magyar filmjeinek kivagyi, urát szüntelenül egzecíroztató, házsártos úriasszonya. Mivel a férje nyugdíjából már bentlakásos cselédre nem futotta, jobbnak látták kiadni albérlőknek ezt a lakrészt, hisz e nélkül is nagy volt nekik a lakás, gyerekük nem lévén. Azért a cselédről sem kellett teljesen lemondaniuk. Gizike egy közeli faluból járt be a nagys’asszonyhoz. Úgy nézett ki, mintha Van Gogh Krumplievők című képéről lépett volna ki. A javakorabeli magányos nőt addigra már jócskán megviselte a történelem. A nehéz sors, a megalázó körülmények, a nem mindig méltó bánásmód rég megtörte szomorú tekintetét, fakóvá, egykedvűvé tette arcát, szegényes ruházata alatt meghajlott hát, szikár, alacsony termet bújt meg. Gyakran összefutottunk a lépcsőházban, amikor éppen jött vagy ment a doktorékhoz, vagy a leveleinket csúsztatta be az ajtó alatti résen. Mindig váltottunk néhány barátságos szót. Tőle néha kéretlenül is megtudtunk ezt‑azt a háziakról. Kicsit cinkos, de bánatos félmosollyal tett apró célzásokat túlkapásaikról, úgy, ahogy Molière szobalányaitól iskolai olvasmányaink során is már megszokhattuk. Sajnáltam szegényt, mert valójában magányos, reményvesztett, jövőtlen öregasszony volt. Ezzel a sorssal, ahogy később megtapasztaltam, nem volt egyedül. Sok perspektívátlansággal, kilátástalansággal megvert, szegény sorsú magyar emberrel találkoztam a Délvidéken, amíg ott éltem. Jugoszlávia jelentős munkanélküliséggel küzdött, ami számomra, mivel otthon a teljes foglalkoztatottsághoz szoktam, sőt akkoriban még büntették is a munkakerülést, közveszélyesnek minősítve, ez újdonságnak számított. Ezért mindenféle munkát elvállaltak, és nagyon meg is becsültek az emberek. Gizike is ezt tette a maga rezignált belenyugvásával. Feri hál’ istennek nem sokat tartózkodott albérleti szobájában. Legényember lévén, amikor letelt a munkaideje, azonnal hazautazott a szüleihez Muzslyára. Mint P. is, amikor még nőtlen volt. Hétvégente nem akadt dolga az idegen városban, jóbarátok sem marasztalták. Hét közben pedig olyan csendben volt, oly némán, hangtalanul, tapintatosan surrant, mint valami szellem, hogy nem is lehetett tudni, otthon van‑e éppen, vagy sem. Nem fogadott látogatókat, barátokat, még barátnőket sem. Pedig az utóbbira már nagyon vágyhatott. Nem szűrődött ki tőle semmi féle zaj, zene, rádiózás. Kriptacsend vette körül. Bár nem tartozott a szívtipró adoniszok közé, megvolt a maga józan paraszti esze. Rendes gyerek, tipikus irodista volt, mintha eleve könyökvédővel jött volna a világra. Pontos, komoly, becsületes, kötelességtudó, megbízható. Ritkán láttam nevetni vagy mosolyogni. Sűrű fekete, oldalra simított haja, erős dioptriás, sötét keretes szemüvege markánssá tette vonásait. Nem udvarolt senkinek, bár ahogy elejtett szavaiból következtetni lehetett rá, szeretett volna. De nemigen jött össze neki semmi érdemleges kapcsolat, hiába volt minden igyekezete. Igaz, a lábával volt valami probléma. Ortopéd cipőket hordott, amitől a járása nehézkes, kacsázó lett. Lehet, hogy ez tette kissé visszahúzódóvá. Néha a toalettnél futottunk össze. Ez zavart a legjobban, hogy egy idegen férfivel kell a mellékhelyiségen is osztozkodni. Előfordult, hogy éjszaka, amikor hálóingben botorkáltam ki, épp foglalt volt… lézengtem ilyenkor a sötét folyosón, mint egy kótyagos, megtévedt holdkóros, várva, zavartan és egyre jobban bosszankodva, mikor szabadul fel már végre a helyiség. Aztán szégyenlősen helyet cseréltünk. Egyszer‑egyszer, mikor otthon volt, P. áthívta hozzánk beszélgetni, kikérdezni a hivatal ügyes‑bajos dolgairól, hírekről, kósza pletykákról, meg azért elvétve Feri magánügyeiről is érdeklődött. Elvégre újságíró volt. Bár nem épp a pletykarovatnak dolgozott. Később, talán hirdetés útján (valószínűleg P. sugallatára) talált magának valakit, akit rövid udvarlás után gyorsan feleségül is vett, nehogy még a végén meggondolja magát. Egyszerű munkásnő volt a dohánygyárban, a cigarettákat csomagolta. Jól megértették egymást. Nagy lagzit csaptak Muzslyán, ahogy illik, majd hamarosan született is egy fiúgyermekük, Rudi. Egyszóval Feri ügyesen és gyorsan révbe jutott. Visszatérve szerény hajlékunkra, szobánkban a kádon kívül volt még két régi ágy, olyan sezlonféle, L alakban összetolva, előtte egy leselejtezett, kopottas dohányzóasztal, széttartó, piszkafa lábakkal, a sarokban olajkályha, mellette hokedli, tetején egy rozsdásodó rezsóval. Más nem is fért volna be. Az ágy fölött könyvespolc, P. épp aktuális, főleg külpolitikai tárgyú olvasmányaival. Az ablak a belső udvarra nézett, amely szűk, fénytelen, részben lebetonozott, részben elgazosodott, sivár, elhanyagolt térség volt, ütött‑kopott, horpadt fémkukákkal, egy özönvíz előtti porolóállvánnyal és hangosan nyarvogó, örökké rohangászó, kergetőző macskafalkákkal, a nyitott pinceablakokon keresztül kiáramló nedves doh‑ és penészszaggal. Iskola után pajkos gyerekek rúgták időnként ott a bőrt, hangos kurjongatások közepette, néha pedig szőnyegporolás tompa buffanásai hallatszottak föl. Háztartási gépeink nem voltak. Mosásra egy fűzöld műanyag lavór állt rendelkezésemre, meg a kád. A kád fölött kifeszített drótra lehetett teregetni. Élelmiszert csak télen tudtunk egy‑ két napig tárolni a fűtetlen folyosón, ezért minden nap ajánlatos volt vásárolni, és elfogyasztani még frissen, amit lehetett. A háztartás normális vezetését ezek az adottságok így erősen korlátozták. De hát ott lebegett szemünk előtt a vágyvezérelt remény, a csodás horizont, az állítólagos vállalati ígéret: türelem, nemsokára kapunk lakást. Már rajta vagyunk a listán (hogy ez milyen hosszúságú, és melyik részén található a mi nevünk, arról sohasem szólt a fáma). Telt‑múlt az idő, de lakásról sehogyan sem esett igazából és érdemben szó. Belecseppentem észrevétlenül egy reménytelen, végeláthatatlan ígérethalmazba és elkeserítően kongó nincstelenségbe. Persze eleinte még hittem, hinni akartam, és türelmesen vártam. P.‑nek a körülmények ellenére azért voltak hétköznapi igényei, amiből nem engedett. Már a nyáron, alighogy az esküvő után követtem őt ebbe a cselédlakásba, jöttek a kívánalmak. Elvárta a meleg ételt, azaz a főzést, azon az egy szem egyplatnis rozsdás rezsón, ami a rendelkezésünkre állt. És nemcsak délre vagy estére, hanem már reggel követelte a „karmonádlit”. Le kellett loholnom a szemben lévő fűszereshez, megvenni négy‑öt szelet karajt, és már reggelire kisütni. Fura volt számomra ez az étrend, hiszen nekem a reggelit a tejeskávé és a vajas kifli vagy a szalámis zsemle jelentette. Nem értettem, ha pecsenyével kell kezdeni a reggelt, mi lesz később az ebéddel és a vacsorával? Húst hússal, nap mint nap, reggeltől estig. Fura. Jártam hát mindennap bevásárolni, hol az üzletekbe, hol a piacra friss gyümölcsért, zöldségért. Még alkudoztam is a kofákkal, hogy spóroljunk egypár dinárt, elvégre sok kicsi sokra megy. Sokszor megromlott, megrohadt az eper, a paradicsom, az őszibarack a melegben, nem állt el még másnapra sem. Az anyós néha hozott a fiának kimosott, kivasalt inget, de többnyire ott mostam és vasaltam ebben a kis lyukban, a kádba rakott lavórban, és a dohányzóasztal szolgált vasalódeszkának. Hogy valamelyes derűt varázsoljak az életembe, amikor P. elment a szerkesztőségbe, néha kimentem a Duna‑partra napozni, fürdőzni, vagy a városban jártam az üzleteket, a piacot, néztem a kirakatokat. Időnként vettem is pár apróságot. Ha volt mit, olvasgattam, rádiót hallgattam. Így teltek újasszonyságom első hónapjai. Még nem gyanítottam, naiv létemre, hogy amibe belecseppentem, abból talán soha nem lesz kiút. A szüleimnek gyakran írtam. Nagyon hiányzott a családom. Vártam az otthoni híreket, válaszokat a leveleimre. Panaszkodni nem szerettem, inkább a dolgok szebbik oldalát próbáltam nekik bemutatni, nehogy nagyon rájuk ijesszek.