Főkép

Rédei Viktória nevével az Ezerfejű történetei című képregénysorozat kapcsán találkoztam először, melyet Gyuricza Mártával együtt készít. Vagyunk páran, akik úgy látjuk, az utóbbi évek egyik legjobb magyar képregénye ez. Hanem ez a könyv Viktória első regénye.

 

Mely egyrészt nagyon más, mint az Ezerfejű, másrészt viszont van olyan része, tulajdonsága, ami nagyon is hasonló. A komor fekete-fehér borító mögött egy hozzá illőn komor korszakról és helyről szóló történet rejtezik, melyben azonban nagyon is színesen és gazdagon mesél az írónő a szereplőiről. A helyszín Berlin, pár évvel a Fal leomlása után. Egy volt kelet-berlini (tehát volt NDK-s, volt szocialista helyen lévő) bérház a legtöbb fejezet helyszíne, a lakók pedig a szereplők. Ebből már sejthető, hogy Rédei különféle embertípusokat fog bemutatni, és a köztük zajló interakciókat, mindezt közel szocreál környezetben. Ennyiből akár realista szépirodalom is lehetne ez a regény, és végül is az is. Épp csak még a szépírók között is kevés van, aki ennyire őszintén és mélyrehatóan mutatná be és meg a szereplőit.

 

A két legfőbb szereplő itt két hatvanas úr, Dr. Josef Bach, nyugalmazott pszichológus, és Wagner úr, aki elsőre tán excentrikusnak tűnik, de hamar kiderül, hogy álmatlanságban szenved, ezért is csönget be nyomban a kötet elején Bachhoz. Ahogy a regény halad előre, mindkettejüket megismerjük, sőt, az egymáshoz való viszonyuk is egyre változik. De idővel a Bach szomszédságában lakó, brutális rendőrnő és kerekesszékes társa (akivel folyton hangosan veszekednek), a nőies vonású fiatal férfi és szemlátomást túlságosan magára hagyott kisfia is belép a történetbe, mind alakít rajta, mind hozzátesz a teljes képhez. Amely így, ha nem is válik társadalmi tablóvá, kaleidoszkópszerűen gazdag és színes, egyúttal szövevényes és bonyolult mintává teljesedik.

 

Melyből ki-ki azt olvas ki, amit akar, de azt talán leírhatom spoilerezés nélkül, hogy minden szereplőnek van rejtett arca, titka, problémája. Önmagában a rétegzett jellemábrázolás is izgalmas, de ahogy aztán a különféle jellemek és titkok egymásra hatnak, az különösen lebilincselővé teszi a regényt. Itt nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív szereplők, mindenkiből válhat hős és mindenki dönthet rosszul, lehet aljas és önfeláldozó is ugyanaz az ember. Viktória nem azt mondja, hogy a sztereotípiák tévesek, hanem megmutatja, hogy akármilyen skatulyákba kerüljön is az adott ember, az önmagában nem jellemzi. Hogy mindenkinek számos arca van, senki sem írható le így vagy úgy, és a legtöbb esetben az ember saját személyes döntésén (belátásán, érzékenységén, stb.) múlik, hogy mire hogy reagál. Senki sem lesz attól hős vagy aljanép, hogy valamely besorolás illik rá, attól még ugyanúgy lehet buta, hogy valamiben épp elnyeri az olvasó szimpátiáját, vagy épp lehet hős attól még, hogy mi rosszat tett korábban.

 

Tudom, hogy ez így nagyon általános, mégis annyira ritka, hogy egy könyv (film, bármely más művészi alkotás vagy akár szórakoztatóipari termék) ilyen őszintén és mélyen ábrázolná az embert magát. Nem tudom, valójában ki mondta, hogy „ismerd meg ellenséged” (talán Szun-ce, csakhogy nem pontosan így mondta), és azt sem, ki volt az a tisztábban látó ember, aki szerint ha megismered azt, ami addig idegen volt, az többé nem lesz idegen, sőt, akár meg is szereted. Ez a regény nem állít ilyet, viszont a felvonultatott szereplőket tényleg minden oldalról megmutatja az olvasónak. Biztos lesz olyan ember, aki azt mondja, X vagy Y, hm, kisebbség kapcsán kártékony jó színben feltüntetni az efféle népeket. A magam tapasztalata az, hogy még az az ember is, aki fennen állítja magáról, hogy ő ilyen és csak ilyen, legyen az származás, faj, politikai vagy másmilyen beállítottság, még az ilyen nagyon egyértelmű ember is sokkal többféle, mint azt magának beismerné. És ennek ellentéte is igaz, vagyis, hogy az önmagát nagyon nyíltnak, befogadónak, sokfélének valló ember is tud végtelenül egyszerű és adott valamilyen lenni egy-egy szituációban. De mindenképp jól felfogott érdeke kellene, hogy legyen úgy az egyes embernek, mint az emberiségnek en bloc, hogy próbálja megismerni, megérteni a többi embert, a másik embert, a másfélét. Nem azért, hogy majd akkor megszereti és kitör a földi paradicsom, hanem mert ha nem így áll hozzá, az az életébe is kerülhet. Viszont ebben a regényben az is kiderül, hogy olyan is van, amikor a másféle, az ismeretlen, a többség által elítélt lesz az, aki megmenti a másik ember életét. És Rédei ezt nem csodálatos hőstettként ábrázolja, hanem úgy, ahogy valójában van: adott pillanatban adott ember hoz egy olyan döntést, aminek ez lesz az eredménye. Jók is lehetnek rosszak, rosszak is lehetnek jók. Ennyi.

 

Amúgy hosszasan tudnék arról írni, miben különbözik a Vélt és valós falak az Ezerfejűtől (illetve Gyuricza Márta első regényétől, a Néma karneváltól), kezdve azzal, hogy emezekben sokkal több a fantasztikus irodalmi elem – és arról is, hogy mennyi mindenben hasonlít ezekhez. Az, hogy minden oldalt őszintén, bátran bemutat, a legfontosabb hasonlóság. Hogy aztán emellett Viki (is) milyen jól ír, hogy mennyire izgalmas a regény, mennyire kiszámíthatatlan a végkifejlet, az azért jó, mert nem érzi azt az olvasó, hogy csak a mondanivaló, a nagybetűs üzenet számít, és a többi csak szükséges hordozóelem. Ahogy Márta regénye, Viktóriáé is remek olvasmány.