Ben Macintyre: Colditz

Nem emlékszem pontosan mikor hallottam első alkalommal a Colditz nevet. Szerintem van annak már vagy húsz-harminc éve. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget, azon kívül, hogy valaki azt állította, ebből a német börtönből senki nem tudott megszökni a második világégés alatt. Ahogy telt-múlt az idő, négy-öt évente felbukkant a Colditz név. De ahogy régen sem, úgy ezen alkalmak során sem éreztem késztetést, hogy tüzetesebben foglalkozzak ezzel a „hírhedt műintézménnyel”. (Annak ellenére, hogy olvastam Hampton Sides: Kísértetkatonák című művét.)

A szintén Ben Macintyre által jegyzett Engedetlen hősök után, amikor a könyvhéten szembe jött velem ez a könyv, nagyjából öt másodperc alatt eldöntöttem…, hogy egyszer és mindenkorra letisztázom magamban Colditzot, ha már (bocs azoktól, akik csak sorozatformában nézik az Engedetlen hősöket) David Stirling is itt kötött ki 1944. őszén.

Colditz várkastélyát nem messze Lipcsétől, a cseh határ közelben található dombra kezdték építeni még 1043 körül. Az évszázadok folyamán számos bővítést, bontást, átalakítást ért meg, mígnem a 18. századra egy 700 szobás várkastéllyá nem változott. A magas falakkal, meredek lejtőkkel és szakadékokkal körülvett, Colditz városa fölé magasodó építmény a második világháború előtt Hitler politikai ellenfeleinek koncentrációs tábora volt. 1939-ben átadták a Wehrmacht-nak, aki Sonderlager-t, azaz különleges tábort hoztak létre itt azon tiszti rangban lévő hadifoglyok számára, akik más hadifogolytáborokból szökést kíséreltek meg, vagy kifejezetten negatívan viselkedtek a nácikkal szemben, illetve akikről tudni válték, hogy a fontos személyek (Prominente), mint például Churchill egyik unokaöccse (Giles Romilly, aki ráadásul újságíró volt, nem katona és a brit miniszterelnöknek nagyjából semmit nem jelentett). Így lett Colditz hivatalosan az Oflag–IV C (Offizierslager).

Ben Macintyre ez alkalommal is alapos kutatómunkát végzett, azonban az érezhető leginkább a művében, hogy a Colditzot körbelengő mítoszt próbálja lebontani és a – néha nyers és kegyetlen – valóságot/igazságot elénk tárni. Azon kívül, hogy természetesen sorba veszi a hihetetlenebbnél hihetetlenebb sikeres és sikertelen szökési kísérleteket, kapunk egy társadalmi látleletet is. A kastély falai között létrejött egy furcsa, mikroszkopikus társadalom, ahol a brit osztálykülönbségek, a nemzeti büszkeség (lengyelek, franciák, hollandok, belgák, amerikaiak és britek feszültségei) és az ideológiai ellentétek ugyanúgy jelen voltak, mint a kinti világban. Macintyre rámutat, hogy miközben a tisztek a szökésen törték a fejüket, a mindennapi életüket a „batmanek” (tiszti szolgák) tették kényelmesebbé. Ez egy olyan „kasztrendszer” volt, amely még a fogságban is érinthetetlen maradt.

Azt Colditz esetében fontos kiemelni, hogy ez egy Wehrmacht és nem SS börtön volt, itt a németek mindvégig betartották a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi szabályokat és szerződéseket. (Az itt lévők folyamatosan kapták a Vöröskereszt csomagjait; a szervezeten keresztül levelezhettek – persze szigorúan cenzúrázva – a front túloldalán lévő szeretteikkel, Rudolf Denzler a Vöröskereszt svájci tisztségviselője folyamatosan látogatta és ellenőrizte a börtönt.)

Macintyre ezen kívül mélyen belemerül a fogság lélektanába; leírja a „szögesdrót-betegséget”: az izoláció, a bezártság és a bizonytalanság okozta mentális összeomlásokat. Ezért Colditzban a szökés tervezése a foglyok számára az életben maradás eszközévé és a mentális egészségük megőrzésének zálogává vált. A szökés itt nem csak a szabadságról szólt, hanem a méltóságról és a lázadásról az elnyomó rendszer/gépezet ellen.

Ben Macintyre könyve azért is nevezhető kiemelkedőnek, mert nem akarja idealizálni sem a háborút, sem a hadifogságot. Bemutatja a német őrök emberi oldalát is – azokat, akik korruptak voltak, és azokat, akik maguk is a rendszer áldozatai lettek.

A kötet nagyon gazdag képanyaggal rendelkezik, és olyan részleteket tár fel a szövetséges titkosszolgálatok (MI9) segítségnyújtásáról, amelyek még a témában jártasabbaknak is tudnak újat mondani. (Én konkrétan eddig semmit nem tudtam és nem is hallottam az MI9-ről, aminek a feladata elsősorban a fogságba esett szövetséges katonák megszöktetése, valamint az ellenséges vonalak mögött rekedt egységek hazajuttatása volt. Ez magában foglalta mindenféle „kütyük” és álcázott eszközök táborokba juttatását. Pl. Colditzban két rádiója is volt a foglyoknak becsempészett eszközökből és a németek az egyiket soha nem találták meg.)

A könyv egy monumentális tablókép, amely így egyszerre lehet izgalmas thriller, mélyenszántó szociológiai tanulmány és tisztelgés az emberi leleményesség előtt. Ugyan a szerző szemére vethető, hogy néha túlságosan a negatívumokra (osztálykülönbségek, rasszizmus, belső feszültségek) koncentrál, vagy nagyon sok karaktert szerepeltet és ezért nem egyszerű megjegyezni, hogy „ki kivel van”, de ha másért nem is, azért érdemes elolvasni, hogy kiderüljön, hogy került egy vitorlázógép a colditzi kastély padlására vagy mi is volt az a „colditzi múzeum”.