Főkép

1942. áprilisában japán 14. hadserege a Fülöp-szigeteki Luzonban megadásra kényszerítette MacArthur tábornok csapatait. Százezer amerikai és filippínó katona adta meg magát – feltétel nélkül. A japán hadsereg a Második Világháború elején 25 000 magát megadó katonával számolt, nem volt felkészülve ennyi hadifogoly ellátására. Szükségmegoldásként egy volt katonai kiképzőtelepet – Camp O’Donnell-t – alakítottak át egy hatalmas elosztótáborrá. Minden fogoly először ide került, és itt döntötték el, melyik altáborba kerül át. Általában kettő-négy hónapot töltöttek itt az emberek, és ha túlélték, mentek tovább.
A Luzont védő amerikai hadsereg katasztrofális egészségi állapotban volt. Malária, beriberi, vérhas, skorbut és egyéb – a legyengült immunrendszernek köszönhető – betegség tizedelte őket. A katonák több hete éheztek, szinte mindent megettek, a bogaraktól kezdve a kutyákig. A gyógyszerkészletek elfogytak.


Mivel a csendes-óceáni amerikai flottát Pearl-nél tönkrebombázták a japánok, esély sem volt a Fülöp-szigetek felmentésére, utánpótlás szállítására. Ennek ellenére még maga Roosevelt elnök is azt az üzenetet küldte, hogy a segítség úton van, csak idő kérdése az érkezés. A segítség csak három évvel később érkezett meg.

A japán hadsereg nem bánt kesztyűs kézzel a hadifoglyokkal. Ennek több oka is volt. Elsőként talán a Tojo miniszterelnök által kiadott Katonai törvénykönyvet említhetjük. Ebben kategorikusan megtiltják a japán katona számára a megadást. Másodikként a bushidot kell említenünk, amely szintén nem ismeri a megadás fogalmát. Ezekből következően érthető, hogy a hadifoglyokat a japánok nem vették emberszámba. Enni minimális szinten kaptak. Ennek egyik oka az volt, hogy gyakran a japánoknak sem volt mit enniük, hiszen nem számoltak ennyi fogollyal, ezért nem volt elegendő a készletük. A hiányt gyakran rekvirálásból és fosztogatásból szerzett élelemmel pótolták. A foglyok gyógyszert csak akkor kaptak, ha az őket őrző katonákra átterjedhetett valamilyen betegség. Majdnem egy év telt el a fogolytáborokban, míg eljutottak arra a szintre, hogy egy nap nem halt meg egyetlen fogoly sem.

1945. január 9-én MacArthur visszatért, hogy elégtételt vegyen az évekkel ezelőtti vereségért. A japán hadvezetés tisztában volt vele, hogy az amerikaiakat nem lehet feltartóztatni. Csak idő kérdése, és a Fülöp-szigetek felszabadul. Ezért a munkaképes foglyokat behajózták, és a Japán-szigetekre szállították, hogy ott dolgoztassák őket. A Japánon kívüli táborokban csak beteg és magatehetetlen emberek maradtak, akiknek a japánok semmi hasznát nem látták. Több tömegmészárlást hajtottak végre, hogy megszabaduljanak a „felesleges tehertől”. A cabanatuan-i táborban fogva tartott ötszáz emberre is ez a sors várt volna, ha a gerillák nem tájékoztatják az amerikai hadvezetést. MacArthur tábornok azonnal kiadta a parancsot, amelynek értelmében a táborból evakuálni kell minden embert.

A 6. rangerzászlóalj – Henry Mucci alezredes és Robert Prince százados vezetésével – kapta a feladatot, hogy több mint ötven kilométerre hatoljanak be az ellenséges vonalak mögé, és hajtsák végre a foglyok kiszabadítását. Az akciót négy napon belül végre kellett hajtani, mert a japánok már tervbe vették a hadifoglyok lemészárlását. Mucci százhuszonegy kipróbált rangerrel indult útnak. Csatlakozott hozzá Eduardo Joson és Juan Pajota századosok kétszáz filippínó gerillája. Az így felduzzadt „sereg” több napos menetelés során végül elérte cabanatuan-i tábort és végrehajtotta az amerikai hadsereg mindmáig legnagyobb szabású fogolyszabadító akcióját.

Sides ezzel a könyvével méltó emléket állít mind a hadifoglyoknak, mind az őket kiszabadító katonáknak. Nem tör pálcát a japánok felett, hisz nem is ez könyvének szándéka. Pártatlan pontossággal és részletességgel tárja elénk az eseményeket, a táborlakók mindennapjait, szenvedéseit, örömeit és kiszabadulásukért induló katonák küzdelmét. Mint oly sok – a második világháborúval foglalkozó – könyv szerzője, aprólékos és kimerítő kutatómunkát végzett, rengeteg túlélővel készített riportot, vagy kapott tőlük meghívást baráti beszélgetésre. A könyvben szereplő emberek mind hősök. Hősök, mert túléltek, és hősök, mert hozzájárultak ahhoz, hogy mások túléljenek. Méltánytalanul lettek elfeledve.

Hampton Sides dokumentumkötetét meleg szívvel ajánlom mindenki figyelmébe, aki kíváncsi arra, hogyan lehet valakiből hős, miközben feladatát teljesíti, vagy egyszerűen meg akar ismerkedni több száz nagyszerű ember megindító történetével a második világháború borzalmai közepette.