Főkép

Nagyjából tizenöt éve olvastam először az SAS létrejöttéről és II. világháborús tevékenységéről Michael E. Haskew: A második világháború elit alakulatai című művében. Persze nem ekkor találkoztam az egység nevével első alkalommal, de a viszonylag rövid és lényegretörő „összefoglaló” után nem éreztem késztetést, hogy jobban beleássam magam ebbe a témába. Aztán 2022-ben debütált az Engedetlen hősök sorozat formájában az első évadával, amely szinte az első percétől kezdve a képernyő elé szegezett. Mivel ez határozottan sikeres alkotásnak bizonyult – a készítők az afrikai hadszintér eseményeit dolgozták fel benne –, sokadmagammal tűkön ülve vártuk a folytatást, amely e sorok írásakor már meg is érkezett.

 

Aztán a két évad között megjelent könyv formájában az SAS megalakulásának története. Mivel nem számítottam erre, így ez – azon túl, hogy kellemes meglepetést okozott és a második évadra várakozást nagymértékben megkönnyítette – segített helyre tenni, hogy ténylegesen mi és hogyan történt annak idején, mik a sorozat valós és kitalált elemei és hogy tényleg „engedetlen hősökkel” állok-e szemben. És tényleg.

 

1941 közepén Davis Stirling a skót gárdaezred hadnagya – aki a legkevésbé sem volt szokványos katona –, a fejébe vette, hogy a hadseregben meglévő – leginkább a speciális feladatok elvégzésére alkalmatlan – kommandós egységek helyett egy teljesen másfajta megközelítést alkalmazva létrehoz egy önállóan működő, kislétszámú csapatot, amely az ellenséges csapatok mögé ejtőernyővel ledobva a lehető legnagyobb kárt okozza a német és olasz csapatoknak. Mindezt úgy, hogy a vezérkar a legkevésébé sem szól bele, hogy mit és miért csinálnak az ellenséges vonalak mögött.

 

Kezdetben légi szállításban gondolkodott, de hamar rá kellett ébrednie, hogy a repülőgépből kiugrás nem a legmegfelelőbb az egység számára Észak-Afrikában, így a már a mélysivatagban terepjárókkal ellátott és ott felderítő/szállító feladatokat ellátó Nagy Hatótávolságú Sivatagi Csoport (LRDG) „segítségét” vették igénybe. Mindkét egységnek a sivatagban voltak a táboraik és onnan indították közös akcióikat – leginkább az ellenséges repülőterek ellen.

 

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom Stirlingnek szinte minden téren nagyon sokáig „marha nagy mázlija” volt. Egyrészt a kezdeti kudarcok ellenére elnyerte és bírta a hadvezetés – és a későbbiekben Churchill – támogatását. Ebben nem kis szerepet játszott, hogy Randolph Churchill, a miniszerelnök fia, részt vett az egyik akciójukban, ahol Stirlinggel és 3 másik katonával, angol egyenruhában, egy zsákmányolt gépjárművel gond nélkül elkocsikáztak az akkor német kézen lévő Bengáziba. Itt egy lakatlan házba húzták meg magukat napközben, majd másnap éjszaka ugyanezen az útvonalon elhagyták a várost.

 

Másrészt az általa kidolgozott taktika fényesen bevált. Egyre több és több kárt okoztak az olasz és német csapatoknak, így Rommel kénytelen volt egyre több katonáját a frontról a potenciális célpontok védelmére rendelni. Harmadrészt – saját magához hasonlóan – különc, önfejű, olykor öntörvényű katonákból egy olyan kiválóan képzett csapatot hozott létre, amely nem ismert lehetetlent.

 

Ugyan számos könyv jelent meg már eddig az egységről, de ez az első, mindent átfogó, eredeti dokumentumok, csapatnaplók és eddig publikálásra nem került anyagok felhasználásával készült alkotás, amely az események után hetvenöt évvel (2017-ben jelent meg angol nyelven), az SAS támogatásával készülhetett el. Szerencsénkre egy igencsak hozzáértő ember tollából került papírra ez – a sok esetben hihetetlen – történet. Ben Macintyre számomra immár sokadik alkalommal bebizonyította, hogyan lehet annyira olvasmányosan és a könyv elé szegező módon tálalni egy háborús történetet, hogy vagy egyvégtében olvassa végig valaki az adott alkotását, vagy ha szünetet tart, akkor erős készetetést érezzen a mielőbbi folytatásra.

 

A téma iránt érdeklődőknek kötelező darab, de annak is erősen ajánlott, aki szeretnek részletesebben megismerkedni a II. világháború egy eddig kevésbé ismert szegmensével.