Főkép

Mint oly sokan, akik az ún. előző rendszerben nőttünk fel, gyerekkoromban magam is odavoltam az indiános történetekért. Megannyi filmet láttam, megannyi képregényt és regényt olvastam, indiánosdit játszottunk a barátaimmal meg unokatesómékkal. Akkoriban ez volt a szuperhősös cuccok helyett, és biztos, hogy volt benne szocialista-kommunista propaganda, hiszen a legtöbb ilyenben a hódító (kapitalista) nyugati fehér ember volt a rossz, az őslakos indián pedig a jó. Mindazonáltal izgalmas, kalandos történetek voltak ezek, és olyan, büszke, nemes és szép kultúrát propagáltak, amihez ugyan nem volt sok köze a „megvalósult” szocializmus-kommunizmusnak, de gyermeki fejjel nagyon is vonzónak találtam. S egyébként a magyar népmesék egyes hősei, pláne a szegénylegények és az indiánok között sem nehéz párhuzamot vonni.

 

Miután nemrég végre elolvastam a Sánta ​Őz, a sziú indián sámán című életrajzi művet, úgy döntöttem, előveszem a régi kedvenceimet, hogy lássam, ennyi évvel utóbb, mai fejjel mit mondanak. Liselotte Welskopf-Henrich eme két regényéből szinte csak annyira emlékeztem, hogy ezeket szerettem a legjobban, de semmi más nem rémlett. Felkészültem rá, hogy nem lesz hiteles, hogy olyan sarkított képet mutat majd, mint Karl May könyvei, a Winnettou és a többi (May-ról ugye közismert, hogy valójában nem sokat tudott, pláne nem első kézből, az észak-amerikai őslakosok életéről, kultúrájáról, történelméről). Ehhez képest ennek pont az ellentétét tapasztaltam. Nem csak, hogy máig izgalmas és lebilincselő a történet, de nagyon sok ponton egybecseng azzal, amit Sánta Őz könyvéből illetve más, hiteles forrásokból tudni lehet az indiánokról.

 

Sőt, személyes szinten is meglepetésként hatott a két regény. Arra emlékeztem gyerekkoromból, hogy igazából May könyveit sosem bírtam végigolvasni, J.F. Coopertől is csak keveset, de eddig azt gondoltam, biztos azért volt így, mert ezekből volt képregény, film, és azok után kevésbé volt türelmem a hosszas, vaskos regényekhez. De hát volt film A Nagy Medve fiai-ból is (bizony, Gojko Mitić-csel a főszerepben), diafilmen is megvolt, mégis végigküzdöttem magam a két szintén vaskos könyvön. Mai szemmel viszont azt látom, hogy nem teljesen kizárt, hogy Liselotte Welskopf-Henrich regényei már akkor, korán elültették bennem a kritikus gondolkodás csíráját, s gyermeki fejjel is ráéreztem, hogy ezek mennyivel hitelesebbek, őszintébbek, valóságosabbak, mint mondjuk a Winnetou és sok más indiános sztori.

 

Még úgy is, hogy Tokei-ihto, a főszereplő csaknem emberfeletti dolgokat művel illetve visel el. De ő egyfelől sokkal emberibb, mint Winnetou és a többi indián „szuperhős”, tud hibázni, tévedni, másfelől megvannak a maga korlátai, határai, még ha azok az átlagemberétől jóval kijjebb vannak is. Túlél borzalmas sérüléseket, fogságot embertelen körülmények között, és egymaga legyőz csomó ellenséget. De ahogy minden nép történelmében, s pláne legendái között vannak a többi embernél messze többre képes hősök, így az indiánoknál is voltak ilyenek. És akár mai szemmel nézve is elképesztő, hogy egyik-másik valós történelmi személy, mint a regényben is felbukkanó Ülő Bika és Őrült Ló, vagy épp az apacsok nagy vezére, Geronimo is micsoda tetteket vittek véghez. Tokei-ihto személye és cselekedetei hasonlóan legendásak – épp csak ő az írónő képzeletének szülötte volt.

 

Liselotte Welskopf-Henrich (1901. szeptember 15. - München, Németország – 1979. június 16. - Garmisch-Partenkirchen, Németország) egyébként igen érdekes életet élt, érdemes utánaolvasni. Itt annyit jegyeznék meg, hogy bár férje miatt is kommunistának vallotta magát, és a háborút követően az NDK-ban (Német Demokratikus Köztársaság, vagyis a kelet-német, szocialista ország) telepedtek le, épp az ’56-os magyar forradalom hatására ábrándult ki ebből az irányzatból. Utóbb többször is vakációzott hazánkban. De talán ezeknél is fontosabb, hogy járt az Egyesült Államokban, közeli kapcsolatot épített ki egynémely indián törzsekkel, és alaposan beleásta magát az ő történelmükbe és kultúrájukba.

 

Persze mai szemmel valahol röhejesnek hat, hogy a szocialista korszak Magyarországán pont az indián történetekben látták a fejesek a „pusztuló Nyugat” egyik ostorát, hiszen ezek a történetek már akkor is száz évvel korábbi eseményekről, szereplőkről szóltak (már ha volt bármi valós alapjuk, és nem pusztán a romantikus lelkű szocialista-kommunista szerző képzelete szülte őket). Mindazonáltal máig szerepel néha a hírekben, hogy az észak-amerikai őslakosok még mindig milyen hátrányos helyzetben vannak, és elnézve az aktuális politikai helyzetet odaát, ez megint csak rosszabb lesz. Ám abban az időben, amikor Liselotte Welskopf-Henrich a regényeit írta, az ’50-es évek elejétől fogva, Amerikában még nem volt túl népszerű az a felfogás, hogy talán bizony a fehér ember effektíve népirtást végzett az őslakosok körében, hogy a földjeiket és minden egyebüket erőszakkal vette el és így tovább. Az úgymond revizionista westernek, főleg amelyek az indiánok nézőpontjából mesélték el a Vadnyugat meghódításának korszakát, ha léteztek is, nagy figyelmet nem kaptak egész úgy a ’60-as évekig. Addig jellemzően ezek az „óbégató vadak” voltak a western sztorik és mozik rosszfiúi. Az említett Sánta Őz könyv például 1972-ben jelent meg. De jellemző, hogy ezen a vonalon Kevin Costner Oscar-díjas filmje, az 1990-ben bemutatott Farkasokkal táncoló is még újszerűnek számító felfogást hozott az amerikai filmművészetbe. (Arról külön cikket lehetne írni, mennyi áthallás van a film és A Nagy Medve fiai sorozat között.)

 

Welskopf-Henrich Nagy Medve fiai sorozatának első regénye, a címadó 1951-ben jelent meg Németországban, magyarul 1970-ben először, ’79-ben utoljára. Mindazonáltal az összesen hat részes sorozatnak a történet szempontjából ez lett végül az 5. kötete – más kérdés, hogy a négy, utóbb írt előzmény azóta sem jelent meg magyarul, csupán a folytatás és egyben befejezés. Ha hihetünk a Wikipediának, ez az első (avagy 5.) kötet önmagában 7,5 millió példányban kelt el szerte a világban, és 1963-ban az UNESCO a világ egyik legjobb ifjúsági regényének nevezte. Talán bizony megérdemelné, hogy újra kiadják…

 

Hogy a történetről is szóljak: Tokei-ihto a síksági indiánok számos törzséből a dakotákhoz tartozik, a regény jelenében 24 éves, és minden vágya, hogy megbosszulja apja halálát. Egy minden hájjal megkent fehér gazfickó, bizonyos Red Fox gyilkolta meg a volt dakota főnököt, miután az nem volt hajlandó elárulni neki, hogy hol találhatna aranyat az indiánok földjén. Emellett hősünk időről-időre megtámadja a fehérek egyik legnyugatibb helyőrségét, mely már jó ideje hiába kér erősítést a nyugodalmasabb keleti országrészben lévő parancsnokságtól. Csakhogy elindulnak a nagy vasúti építkezések, Európából özönlenek az Újvilágba a jobb életet remélő fehér népek, és ahogy nyomulnak előre, egyre több indián törzset vesznek rá fortéllyal és erőszakkal, hogy rezervátumba vonuljon. S ezen helyek rendre sokkal rosszabbak, mint a feladott földek…

 

Tokei-ihto, aki gyermekkora egy részét a fehérek között töltötte, felismeri mindezek jelentőségét, és megpróbálja akár saját népe hagyományai ellenében is rávenni törzsét, hogy vonuljanak olyan területre, ahol békében élhetnek tovább, még ha ez azzal is jár, hogy megszokott életvitelüket fel kell adni. Mert azt lassan mindenki belátja, hogy a bölények egyre ritkábban jönnek… Ám nem mindenki ért egyet az ifjú harci főnök hovatovább forradalmi gondolataival, a fehérek pedig egyre közelednek.

 

Az írónő számos valós eseményt és személyt szőtt a történetbe, szó esik a Little Bighorn-i csatáról is (1876. június 25-26.), melyben az Ülő Bika által vezetett indián csapatok legyőzték Custer alezredest és az ő amerikai 7. lovasezredét. Aki egy kicsit is foglalkozott az amerikai történelem ezen szakaszával, jól tudja, hogy ez azon, nagyon ritka alkalmak egyike volt, amikor nem az indiánokat gyilkolták halomra… Ennek fényében persze a Nagy Medve fiai regényektől sem remélhet az olvasó boldog végkifejletet, bár a folytatás címe is elég spoileres (legalábbis kiderül belőle, hogy minden borzalom dacára a főszereplő életben marad).

 

Mégis fordulatos, izgalmas a cselekmény, de legalább ilyen fontos az, ahogy az írónő a történelmi hátteret és a különféle szereplőket, azok kultúráját, bölcsességét vagy épp álnokságát bemutatja. Számos indiános regénnyel ellentétben itt senki sincs idealizálva, akármilyen fantasztikus dolgokat vigyen is véghez egyik-másik indián harcos. Hamar kiderül, hogy az indiánok és a fehérek között épp úgy van számító, aljas figura, mint olyan, aki képes az ellenségében is meglátni az embert. Nem tudom, mennyire valós gondolat ez, hiszen abban az időben bizonyára a legtöbb fehér ember számára az összes indián söpredéknek számított, míg a rézbőrűek bizonyára gondolkodás nélkül skalpoltak volna meg bárki fehért, ha tehetik. Ugyanakkor nagyon is valószínűnek hat az, ahogy az indiánok hozzáállását ábrázolja a nők kapcsán, illetve hogy nőt és gyereket megölni az ő kultúrájukban nem volt elfogadható (aztán lehet, ez sem állt mindegyik törzsre). Bár az indiánok hétköznapi életét bemutató részekből kiderül, hogy voltak női illetve férfi munkák, és előbbiek sokszor alárendelt szerepet kaptak utóbbiakkal szemben, mégis átjön, hogy az amerikai őslakosok tisztelték és nagyra tartották a nőket. Átjön az indiánok sajátos életfilozófiája, bölcsessége is, viszonyulásuk a többi emberhez, állathoz-növényhez, a természethez. Sok olyan szép és jó van ebben a két könyvben, amit itt és most is jó (lenne) megtartani, megfogadni. Ugyanakkor azt is megmutatja, hogy az indiánok hagyományai között is bőven volt olyan, amire mai fejjel simán rámondjuk, hogy ostobaság, hiszen látjuk, mennyit ártottak saját ügyüknek is.

 

Mi több, az alábbi idézet megmutatja azt az elképesztő éleslátást is, aminek gyökere talán Liselotte Welskopf-Henrich a szocialista eszmékhez való vonzódása lehetett, mégis tökéletes, máig érvényes gondolat (még ha ma már nem is PC a szóhasználata):

„…mi az oka annak, hogy ugyanazok a fehér emberek, akik nemrég még a néger rabszolgák felszabadításáért harcoltak, most azért harcolnak, hogy a dakotákat egy óriási börtönbe zárják, amelyet ők rezervátumnak neveznek? És mi az oka annak, hogy ezekben a rezervátumokban a dakotáknak olyan sorsot szánnak, amilyenben a fehér embereknek a tébolydában van részük: a jogaiktól és szabadságuktól megfosztott emberek sorsát?

A festő az indiánra szegezte tekintetét.

– A négerek akkor is munkaerőt jelentenek, ha szabadok: farmereinknek és gyárosainknak dolgoznak. A dakoták külön államot akarnak alkotni, hogy olyan elvek szerint éljenek, amelyekből nemigen van haszna a gazdaságnak.”

 

Persze azt is tudjuk jól a történelemből, hogy nem a hangzatos jelszavakon és elveken, nem az úgymond politikai vagy akár vallásbeli pártálláson múlik, ki mire vetemedik, hiszen az indiánok legyilkolása a kapzsi fehérek által semmiben sem különbözik Tibet a kommunista Kína általi megszállásától, melyre az 1950-es években került sor – és azt is látjuk, effektíve mennyit ér, hogy a közvélemény és sok együttérző ember tud mindkét nép szenvedéseiről, és próbál is tenni ezek tudatosítására, enyhítésére. A hatalom úgyis mindent visz, és ez felfogható evolucionista gondolatként is, amennyiben akkor az erősebb fehérek vagy kínaiak legyőzték az elmaradottabb, gyengébb indiánokat vagy tibetieket. Ugyanakkor nem is tudom, a fent idézetthez hasonlóan mélyenszántó és lényeglátó gondolatok ilyen komoly témákról beférnek-e a mai ifjúsági (vagy ha úgy tetszik, young adult) irodalomba, de abban biztos vagyok, hogy A Nagy Medve fiai és a Tokei-ihto visszatér méltatlanul elfeledett, máig valóban tartalmas és izgalmas regények.