Michael Blake: Farkasokkal táncoló / A szent út

Utoljára húsz éve jelent meg ez a könyv, s azelőtt 11 évvel az első fele – amikor az abból készült film kapott egy rakat Oscar-díjat meg egyebeket. A Farkasokkal táncoló máig az egyik legismertebb és legfontosabb indián film, mely a legjobb adaptált forgatókönyv Oscarját is elvitte. Amiből az következik, hogy a regény volt előbb.

Pedig Michael Blake eredetileg forgatókönyvnek írta meg, csak aztán a filmet rendező és főszerepét is magára vállaló Kevin Costner rábeszélte, hogy kerekítse regénnyé, hátha úgy jobb eséllyel indul a filmstúdióknál. Ahogy nézem, Blake életéről is lehetne mit mesélni, de ettől eltekintek, ahogy könyv és film összehasonlításától is. Elég az hozzá, hogy ez is az a fajta sikersztori, ami úgy kezdődik, hogy mindenki elutasítja, senki nem vállalja fel. A ’80-as évek végére a westerneknek végképp leáldozott. Egy stúdió sem akart három órás filmet finanszírozni és forgalmazni, és a politikai korrektség mai, gyakori túlzásokba eső kultusza (ld. a Winnetou regények kapcsán épp zajló felhajtást) még sehol sem volt. Így Costner anyagilag és szakmailag is hatalmas kockázatot vállalt, mikor irdatlan sok pénzt és időt ölt abba, hogy megfilmesítse Blake regényét. Ám a film mára klasszikussá érett.

A történet, legalábbis az első regény, az 1860-as években játszódik, Amerika azon részén, amit még nem hódított meg a polgárháborúval elfoglalt fehér ember, a Nagy Síkságon, a prérin (avagy fehér szemszögből: a határvidéken). A fő- és idővel címszereplő John Dunbar hadnagy, miután túlél egy öngyilkos(ságnak induló) hőstettet, felettesétől azt a kegyet kéri, hogy hagy menjen a határvidékre. Hogy pontosan miért ez a szíve vágya, azt Michael Blake nem árulja el, de nehéz nem együttérezni Dunbarral, aki különösebb megrendülés nélkül fogadja, hogy egyes egyedül találja magát a legmesszibb helyőrségben. Ő kíváncsi természet, aki az indiánokban nem tolvaj, gyilkos bajkeverőket, lemészárlandó akadályokat lát. Így esik, hogy miután csoda kis lovát hiába próbálják többször is ellopni a szomszédai (egy komancs törzs tagjai), apránként megismerkedik, majd összebarátkozik az indiánokkal. Akiktől aztán idővel a regény címéül is szolgáló nevet kapja: ő lesz Farkasokkal Táncoló, a fehér múltját, kultúráját maga mögött hagyó, a komancs törzsben otthonra találó harcos. De – ahogy azt bárki sejtheti, aki akár csak egy keveset is hallott már az észak-amerikai indiánok történelméről – Dunbar múltja, kultúrája hamarosan mégis újra rátalál…

El lehet vitatkozni azon, hogy milyenek a hajdani indián népek mai leszármazottai, hogy élnek, milyen előnyeik és hátrányaik lehetnek a származásuk miatt. De az elvitathatatlan tény, hogy elvették tőlük a földjeiket, a megélhetésüket (a legtöbb síksági törzs esetében a bölény volt maga az élet, s hogy a fehérek a kihalás szélére gyilkolták ezt a nemes vadat, az az indiánok számára egyenlő volt a halállal), a kultúrájuk gyakorlásának lehetőségét, és így tovább. Blake két regénye néha szinte lakonikus, mégis iszonyú megindító módon meséli el, hogy a fehér ember mit művelt az őslakosokkal. Abba sem szeretnék nagyon belemenni, hogy milyen ára volt tehát annak, hogy létrejöjjön az, amit ma Amerikai Egyesült Államoknak meg Kanadának nevezünk, már csak azért sem, mert esélyes, hogy a legtöbben, akik ma életben vagyunk, annak is köszönhetjük az életünket, hogy valamikor valamelyik ősünk legyilkolt valaki mást – avagy, hogy nem épp a mi őseinket ölték meg… Persze a sok gyilkosra többszörösen annyi olyan ember jut, aki csak megtette a magáét, dolgozott, küzdött az elemekkel, és így tovább, de a történelemkönyvek lapjain kevéssé lehet róluk olvasni, ott főleg a csaták, hódítások, honfoglalások szerepelnek. Az már külön csavar, hogy alighanem mindmáig valamiféle tabunak számít az amerikai történelemben az, amiről Blake két regénye szól.

Jellemző, hogy a mozis változat előtt alig volt egy-két olyan film, amiben az adott őslakos nyelven beszélt bárki. Blake regényében egy szó nincs komancsul (ahogy a filmben sem, merthogy abban, főleg a bölényekkel kapcsolatos logisztikai problémák miatt, a sztorit északabbra helyezték, és nem komancs, hanem lakota indiánok szerepelnek benne), és a történelmi háttér is megmarad háttérnek, ahogy leírások terén sem igyekszik minden részletet elmesélni. Mégis úgy érzem, hogy valami lényegit ad át az indiánok mentalitásáról, életéről. Teszi ezt úgy, hogy nem is ítélkezik, és szereplői, bár megkedveljük sokukat, megmaradnak emberiek (a filmben valahogy hősiesebbek). Átjön, hogy az indiánok is gyilkoltak, és nem hangzik el, hogy de hát a fehér ment az ő területükre… Blake már-már tényszerűen mesél, nem adja a Nagy Fehér Indiánvédőt, nem akar Amerika Lelkiismeretének Hangja lenni, sőt, fehérek és indiánok kapcsán is egész gyakran üt meg irónikus, ha ugyan nem szarkasztikus hangot. Mégis úgy ábrázolja, mit érezhettek a síksági indiánok, mikor szembetalálkoztak a fehér kultúrával (pl. ahogy Vergődő Madár és Tíz Medve a második regényben Washingtonban jár), hogy azt bárki empatikus olvasó át fogja érezni. Nem szólva arról, amikor eljön az elkerülhetetlen végzet az indiánokért… Egy pillanatra nem éreztem azt a könyv olvasása közben, hogy Blake „érzékenyíteni” akar. Pusztán elmeséli, hogy esélyük sem volt a fehérek ellen, és ettől az olvasó szíve összetörik…

A Farkasokkal Táncolót ebbe a kiadásba újrafordította Sóvágó Katalin, aki a 11 évvel később játszódó folytatást is magyarította. Van olyan tippem, hogy igyekezett gazdagabbá tenni Blake esetleg szimpla stílusát, de az biztos, hogy az első fordításnál sokkal élvezetesebb lett az ő verziója. Ezzel együtt sem mondanám, hogy a két regény kimagasló irodalmi alkotás, bár semmiképp sem fércmunkák. Inkább csak a mondanivalójuk, a bennük elmesélt történet olyan súlyos és erőteljes, hogy minden másnál előrébb való. Vagy csak azért érzem így, mert A szent út-ban Farkasokkal Táncoló már csak egy a fontosabb szereplők közül, és végül… nos, tudjuk, mi történt az indiánokkal. Aki nem vonult be a rezervátumokba, az meghalt. Aki bevonult, abból is nagyon sokan, mert képtelenek voltak azt a bezárt, rájuk kényszerített életet élni. Mégis, maradtak és máig élnek indiánok, megannyi hajdani nagy harcos és vadász mai leszármazottja, akik igyekszenek életben tartani valamit valahai kultúrájukból. Úgy tűnik, ők jobbára elégedettek voltak Costner filmjével (az egyik lakota főnök a családja tagjává is fogadta a színész-rendezőt). Ez is valami.