John Fire (Lame Deer) - Richard Erdoes: Sánta Őz, a sziú indián sámán

John Fire, Lame Deer, Sánta Őz, sziú indián sámán volt, aki 1903 és 1976 között élt. Ezt a könyvet a részben magyar származású Richard Erdoes segítségével írta – egyikük sem tudott igazán a másik nyelvén, de mint Lame Deer a könyv egy pontján mondja, a fehérek közül még a művészek állnak a legközelebb az indiánokhoz, márpedig a fél világot bejárt, saját jogán is érdekes Erdoes az is volt: festőművész és fotográfus. Ám itt elsősorban hallgatóként, beszélgetőtársként, az elhangzottak értelmezőjeként és lejegyzőjeként szerepelt. Személye elsősorban azért fontos, mert az indián sámán, aki ugyan tizedannyi helyen sem járt, mint Erdoes, mégis többet látott és tapasztalt nála, s alighanem mindannyiunknál, szóval ez a bölcs ember benne találta meg a megfelelő társat, akinek elmesélhette, amit akart, bízva abban, hogy híven tolmácsolja azt a fehérek felé is.

Meglehet, az eredetileg 1972-ben megjelent könyv ennyi évtizeddel utóbb már nincs a köztudatban, ám valószínű, hogy megjelenése idején nagyon is számított, főleg az indiánok, amerikai őslakosok számára, akiket a gyökereikre emlékeztette, és nyilván hatott az indiánok jogaiért küzdő mozgalmakra is. De persze azt is tudjuk, hogy hogy vették el az amerikaiak (a fehérember) Lame Deer őseitől a területeiket, és hogy Lame Deer utódainak zöme beilleszkedett a fehérember társadalmába, ebbe a pénz mozgatta világba, ahol nincs helye az ősi indián mentalitásnak, vallásnak. Persze lehet, hogy úgy lesz ez is, ahogy egy magyar mondás tartja: jön még kutyára kamion…

Mondjuk pont a kutyákat emlegetni ennek a könyvnek a kapcsán kétélű dolog, tekintve, hogy egy bizonyos sámánisztikus szertartásnál épp egy kölyökkutya volt az áldozati állat… És nem ez az egyetlen pontja a könyvnek, a Lame Deer által elmesélteknek, ami nem tetszik, amiben önellentmondást érzek, ám mindezt már jócskán felnőtt fejjel látom. Anno gyerekként magam is azok közé tartoztam, akik odavoltak az indiánokért, a róluk szóló történetekért, és máig ellentmondásos érzéseket ébreszt bennem a tudat, hogy a szocialista országokban az elnyomó, mocskos kapitalista nyugat ellenében volt akkora divatja ezeknek a sztoriknak, filmeknek. Hiszen ma már látom, hogy pláne a gyerekekkel mi mindent meg lehet etetni, de ki tudná megmondani, egy ostobának ható szuperhősös sztori, vagy épp egy nemes indiánokról szóló, romantikus történet mennyit árt vagy használ adott befogadónak? Akárhogy is, ez a könyv azzal a szándékkal is íródott, hogy az indiánok köré szőtt romantikus elképzeléseket szertefoszlassa, ahogy rendet igyekezett tenni a többi vonatkozásban is: hogy pl. az indiánok is csak emberek, nem tolvaj, alkoholista naplopók, ahogy Lame Deer szinte egész életében kezelték őket…

Meglehet, épp azért hat annyira erősen, mikor Lame Deer rátér az indián örökségre, bölcsességre, hagyományokra, vallásra, mert előbb a fentiek mellett azt is elmeséli, ő maga milyen tőrül metszett zsivány volt ifjúkorában. Mint mondja, egy idős sámán megmondta neki, hogy sámán csak abból lehet, aki mindenfélét megélt, jót is, rosszat is. Hiszen hogyan adhatna olyasvalaki tanácsot a többi embernek, aki maga mit sem tud az életről? Hát emberünk, amint az a könyv első, „önéletrajzibb” feléből kiderül, nem vesztegette korai éveit, mindenfélében és az ellenkezőjében is benne volt. Olyan sztorikat mesél el, amilyeneket a legvagányabb magyar arcok sem tudnának felvonultatni. Sokszor dől az ember a nevetéstől, de megérti aztán, hogy valóban szükség volt minderre, hogy Lame Deer aztán rátaláljon a megfelelő útra, mely korának egyik legbölcsebb emberévé tette őt.

S már az önéletrajzi részekben megelőlegezi mindazt, amit aztán elmesél az indiánok kultúrájáról, vallásáról, gondolkodásmódjáról és mindennapi életéről. Nyilván van egy csomó olyan részlet, rituálé, összetevő, amit még egy született amerikai fehér sem érthet, nem hogy mi itt, az óceánon túl. Ugyanakkor az ember nagyon sok mindent megért mégis, mert a sámánisztikus vallás, a természetközeli életvitel és –szemlélet nem idegen tőlünk, magyaroktól sem, ahogy szerte a világon megvoltak ezek helyi megfelelői. Magam utoljára egészen hasonló dolgokat egyébként a tibeti buddhizmust ill. főleg az azt megelőző, Bön vallást tanulmányozva olvastam, sokszor még az elnevezések, az idegen szavak is hasonló hangzásúnak hatnak.

Elnézve mai világunkat, az látszik, hogy az indiánok ősi életmódja, világlátása végképp odaveszett, s ha mégsem, hát ismét veszélyben van. Ugyanakkor, túl az innen nézve hol meghatóan szép és tiszta, hol félelmetes vagy furcsa körítésen, a lényege, a magja ma is vonzó sokunk számára. Hogy lehet-e így élni ma, az nagy kérdés, de hogy sokunkban megpendít mélyen lévő húrokat, az nem vitás. Ha képtelenség is lenne itt és most „lemásolni” egy indián rituálét, a gondolkodásunkba és a mindennapjainkba is be lehet emelni ezt-azt ebből a könyvből, ezért jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit vonz a régi bölcsesség, aki szereti és tiszteli a természetet.