Főkép

Nem olyan régen egy születésnapi partin voltunk, ahol elég vegyes társaság jött össze, és az ilyenkor szokásos módon különféle témákról beszélgettünk. Ezekből kiderül, ki mi iránt érdeklődik, milyen lehet a műveltségi szintje vagy egyszerűen csak meséljen az életéről – elvégre mindig lehet tanulni valami újat, ha mást nem, akkor azt, hogy hol ne vegyen az ember kenyeret.

 

Az est folyamán akkor lepődtem meg másodszor, amikor egy idősebb úriember feltette a kérdést, hogy a jelenlévők vajon tudják, hogy mit jelent a sub rosa kifejezés. Mivel pár nappal korábban fejeztem be Bíró Szabolcs hasonló című regényét, értelemszerűen érdemben tudtam válaszolni a kérdésre. A kialakuló történelmi témájú beszélgetésnek a mozgó kisállatkert érkezése vetett véget – de ebből a rövid példából is látszik, hogy manapság is érdemes olvasni, mert sosem tudja az ember, mikor veszi hasznát a könyvekben leírtaknak.

 

Rákanyarodva Bíró Szabolcs első, saját néven megjelent regényére, az első, nyomtatásban megjelent verziót még 2010-ben, jó tizenöt évvel ezelőtt olvastam, és ahogy most elolvastam az akkor írt ajánlómat (cikk itt), fura volt szembesülnöm az akkor megfogalmazott zárógondolattal:

„A Sub Rosa ígéretes kezdet, ott van benne a lehetőség, egy a mostaninál is jobb történelmi kalandregényre.”

 

Kalandregény helyett inkább a történelmi regények műfajában szerzett magának nevet Bíró Szabolcs, elég csak a jelenleg is futó Anjouk sorozatára utalnom. Aki veszi magának a fáradtságot, és elolvassa az első és az időrendben legfrissebb könyvét, annak egyértelművé válik a fejlődés. Mind a karakterábrázolás, mind a történetszövés terén egyértelmű a pozitív előjelű változás.

 

Viszont a szerző szavahihetőségével komoly problémáim vannak. Miként arra már a címben utaltam, ez már a harmadik, részben átdolgozott verziója a történetnek. Valamiért mindig úgy érzem, hogy Szabolcs maximalista – amivel alapvetően nincs baj –, csak sajnos nem úgy tekint a műveire, mint végleges, befejezett alkotásokra. Nem tudom elképzelni, hogy például Leonardo, amikor néhány évente újra felkeresi valamely korábbi alkotását, ecsetet vagy vésőt ragadna, és még dolgozna rajta egy keveset.

 

A miértekre értelemszerűen kapunk magyarázatot a kötetben: érthető az írói szándék, miszerint minden, saját nevén megjelent könyvét az Athenaeum logója alatt akarja látni. Másrészt ebből az alkalomból pár hibát, felesleges karaktert kigyomlált a sztoriból. Bevallom, nincs erőm, hogy sorról-sorra összevessem a mostani és a korábbi szöveget. Inkább látatlanban elhiszem az írónak, aki szerencsére részletesen beszél a változásokról, a „Visszatérés Prágába” című rövid írásban.

 

Egy biztos, bármit művelt a korábbi szöveggel, a végeredmény tetszetős, gördülékeny, olvasatja magát. A feszesebb tempó feledteti a romantikus szál miatti homlokráncolást, és az időnkénti kikacsintásokat. Összességében egy jó első regény – ami ugyebár nem igaz, hiszen álnéven már korábban is jelentek meg könyvei, és milyen első regény az, amit már harmadszor fazoníroznak újra.

 

Pihenésképpen érdemes a borítót figyelmesen szemügyre venni, hiszen ez alaposan eltér az eddig megszokott fedlapoktól, illetve van pár kikacsintás benne.

 

Éppen ez a momentum az, amiért nem tudom elhinni Bíró Szabolcs azon állítását, hogy a most kiadásra került, harmadszor is átdolgozott könyve a végleges, és ezután már tényleg nem módosít rajta semmit. Emlékezzünk a Non Nobis Domine folyamatos formálódására – éppen ezért mondom azt, hogy minden ilyen nyilatkozatot szkeptikus mosollyal fogadok.

 

Azt viszont remélem, hogy most tényleg az Anjouk sorozatra koncentrál, és rövid határidővel szállítja a következő rész.