Főkép

Fura együttállása a csillagoknak, hogy viszonylag rövid időn belül két olyan könyvecske is megjelent, melynek szerzői kapcsolódnak az ekultura.hu oldalhoz. Pár hónappal korábban Uzseka Norbert írt Bak Róbert verseskötetéről (Ameddig elhiszem), most pedig rajtam a sor, hogy Norbi és Csilla közös műve kapcsán fogalmazzam meg a gondolataimat.

 

Egyrészt jó érzés látni, illetve kézbe venni a szokásosnál nagyobb méretű kiadványt, látni, hogy ez a két ember milyen hatással volt egymásra, jobban mondva Norbi fotói milyen hatással voltak Csillára. A kölcsönösség akkor lenne teljes, ha látnák olyan képeket, amelyeket Csilla írásai ihlettek, de egyelőre nem tudok ilyesmiről. Természetesen kettejükkel nincs vége a sztorinak, hiszen még ott van az olvasó, a befogadó, aki az egészet megpróbálja értelmezni, beilleszteni a saját világába.

 

Ebből a szempontból úgy gondolom szerencsések vagyunk, mert van pár fotó-írás páros, amelyekben sikerült valamit nagyon elkapni, melyek számomra többet jelentenek a kortárs szépirodalmi szövegeknél. Valami egyetemlegest, esetleg örökérvényűt – nem tudom jobban megfogalmazni, ezek mindenesetre jókor voltak jó helyen.

 

Ehhez persze arra is szükség van, hogy mint jóféle óbornál, vagy különlegesen finom pezsgőnél, ne egyszerre hörpintsük, vagyis olvassuk el a kötet tartalmát, hanem csak apránként, időt hagyva a befogadásra, gondolkodjunk el rajtuk, szánjuk öt másodpercnél hosszabb időt Uzseka Norbert képeire. Elvégre van köztük pár, amely ihletett körülmények között készült, gondolok itt mondjuk a tűzokádóra, vagy a légipostára.

 

Kleinheincz Csilla rövidkéi közül meglátásom szerint pár a többi fölé emelkedik, és ahogy korábban már említettem, nem csupán jól rezonál a hozzá tartozó képhez, hanem annál jóval többet mond. Ilyen például a „Málnaíz”, ami látlelet a turistáskodásról, az idegen helyek és ízek felfedezéséről, ami mögött ott van a honvágy, az otthoni ételek utáni vágyakozás.

 

Többszörösen összetett az „Amikor ló voltam” című írás, rövidsége ellenére nagyon komoly gondolat húzódik meg mögötte. Bár sosem terveztem sörényes négylábúként vágtázni a pusztán, nehéz lenne tagadni a képen látható ló szavainak bölcsességét. Hosszan lehetne folytatni a felsorolást – és ez ugye mindenkinél eltérő lenne –, ezért zárom a listámat a „Tűnékeny” novellával, ami elsőre nem több, mint egy természeti jelenség dokumentálása, ami kibővül emberi kapcsolatokkal és persze létűnk múlandóságával.

 

Csak ajánlani tudom ezt a szöveggel kiegészített albumot, mert nyomtatott desszertként funkcionálva képes egy vidám vagy egy szomorú nap lezárására, szükség szerint felerősíteni vagy épp ellenkezőleg, eltompítani az adott hangulatot.