Bak Róbert: Ameddig elhiszem

Milyen szép kis verseskötet ez, törékenynek hat, és rövidnek, mint az emberi élet. Az ám. Bak Róbert hosszú évek óta kollégám az ekultura.hu oldalán, és sosem találkoztunk. Mindig lenyűgözött az olvasottsága, s valahányszor bátorkodom valami szépirodalmit olvasni, ami nekem sokszor túl keserű élmény, utána mindig megnézem, mit írt róla ő (ha ugyan nem eleve azért olvastam el, amit ő írt róla). Mert, hogy írt róla, az biztos. De hogy Robi „átálljon” a kritikusi oldalról a „kritizáltakéra”, s megírja „Első és utolsó versek” alcímű kis verseskötetét, ahhoz kellett az ALS (amiotrófiás laterálszklerózis), ez a gyógyíthatatlan, pusztító betegség.

Persze a legtöbb ember élete egy pontján ráeszmél, hogy meg fog halni, de azt kevesen tudják előre, ha már csak kis idejük van hátra, s hogy azt a keveset is egyre több szenvedés fogja övezni. Az Ameddig elhiszem versei őszinték, mi egyebek is lehetnének egy ilyen helyzetben? Van bennük harag, értetlenség, lemondás, gyász. Az élet, a világ, az abban ténykedő ártó, alávaló erők olyan tisztán látása, amihez ott kell állni a halál kapujában. Nincs bennük hit, remény. Vagy talán mégis. És van bennük szeretet, mármint az az igazi, csillogástól mentes.

A legtöbb vers rövid, tömör, akár a haikuk vagy sírfeliratok. Csak néha szól hosszabban, ahogy rímből sincs sok, s nem is hiányzik. Ezek átégett, színtiszta érzések és gondolatok. Megrázóak. Mégis, milyenek lehetnének? Ha mindenki fél is a haláltól, egy ilyen érzékeny, olvasott embert nyilván kiemel a tömegből, hogy még a szenvedése közepette is képes megfogalmazni, amit érez és gondol. Ő látja, mennyire hiábavaló minden. De azt is, hogy valami maradhat. Nem mondom meg, mi, ahogy azt sem, hogy mi benne az utolsó kérdés, amire az én válaszom igen. Olvassátok el.

A kötetet Biró Norbert illusztrációi díszítik, híven tükrözve a szenvedést, s mégis csak méginkább kinccsé téve ezt a könyvet.