Főkép

Minél több év, évtized telik el a második világháború befejezése óta, és minél több mű születik erről az időszakról, annál nehezebb igazán újszerűen írni az ekkor történtekről. Ha valaki mégis erre adja a fejét, akkor valamiben mindenképpen ki kell emelkednie az ekkor játszódó művek tengeréből. A többek között az Északi Tanács Irodalmi Díját is elnyerő dán Kirsten Thorup első magyarul megjelenő regényében egyszerre három szegmensben is újszerűt hoz, legyen az az elbeszélő személye, a narráció és az ábrázolt időszak.

 

A mű főhőse és elbeszélője, a frissen megözvegyült dán Harriet egy igen különös figura, aki gazdag családba született és fiatalkorában modelkedett, majd elvégezte a náci eszmékhez hasonló elveket valló, és a testkultuszt középpontba állító Testnevelési Főiskolát, hogy aztán hozzámenjen a tökéletes fizikai adottságokkal rendelkező Gerhardhoz, aki azonban a Wehrmachthoz beállva hamar elesik a finn-szovjet fronton. A harmincas évei elején járó asszony összeomlik, és két gyermekét egy intézetben hátrahagyva Németországba utazik, hogy egykori férje német barátjánál, az igen magasrangú Klausnál és annak feleségénél próbálja meg feldolgozni az őt ért veszteséget.

 

Ekkor még csak 1942-ben járunk, mikor a front még több ezer kilométerre van Münchentől, de a légitámadások már egyre gyakoribbak és hevesebbek. Harriet alapvetően egy okos asszony, aki sosem állt be a szélsőjobboldali eszmét képviselők táborába, de mindig azt vallotta, hogy semmi nem fekete vagy fehér, semmit nem lehet csak egy oldalról nézni, és mindenre nyitottnak kell lenni. Erre a néhány hónapra tervezett látogatásra természetesen számos előfeltételezéssel érkezik (Németország egy gazdag és rendezett ország, a hitleri gondolatok, ha nem is állnak hozzá közel, de előreviszik az országot stb.), amelyek egy része igaznak bizonyul, ám a nagyobb része hamar megcáfolódik.

 

„Levegő után kapkodok. Fuldoklom. Az ajtóba állok. Vera hozzám lép. Ne vedd készpénznek, amit itt beszélünk. El vagyunk átkozva. Az ítélőképességünk eltompult. Nemcsak a nácikat mérgezték meg, hanem mindenkit. A férjedet, Gustavot, a Birodalmi Bank igazgatóját is? – kérdezem. Mindannyiunknak együtt kell üvöltenünk a farkasokkal, magyarázza. Nekem most úgy tűnik, hogy ő és a társaság többi tagja is meg van győződve a nézeteik igazságáról. Hogy vagy képes megtenni? – kérdezem. Elsősorban a gyerekeimre kell gondolnom. Meg kell védenem őket. Hogy érzed magad nálunk? – válaszol kérdéssel a kérdésre. Ápolom a férjem emlékét. A halála nem lehet hiábavaló. A fiúknak büszkéknek kell lenniük az apjukra. A vállamra teszi a kezét. Harriet, meg kell értened, hogy a háborút már a kezdetek kezdetén elveszítettük. Hiszen az egész csak egy őrült férfi agyszüleménye. Amit az őt körülvevő rablóbanda segít. Németország nem nyerheti meg a háborút. Németország nem uralkodhat az egész világon. Elhúzódom tőle, mint valami veszedelmes perszónától. Ezek a mondatok nyaktiló alá küldhetik.”

 

Az alkotás a nő vonatútjának leírásával kezdődik, melynek borzalmai már jó előre sejtetni engedik, hogy mi várhat rá a mozgalom szülővárosában. Thorup már szövegszinten is érzékelteti karaktere lelkiállapotát, hiszen a sokszor irracionálisan viselkedő Harriet a kezdetekben még tényleg az összeomlás szélén áll, és gondolatai folyamatosan csúszkálnak a gyakran érthetetlen jelen és a férjével kapcsolatos múlt között. Ennek köszönhetően az olvasó egy tőmondatokra épülő, bekezdések nélküli, „faltól falig” szöveggel szembesül, ami kimondottan klausztrofób hatású, és amely nem lágyan, szelíden sodor minket magával, hanem mint egy őrjöngő folyó, amelyből csak néha emelhetjük ki a fejünket egy-egy lélegzetvételnyi időre.

 

„A tudatlanság magabiztossá tesz.”

 

Harriet kimondottan jó megfigyelő, és mint ilyen kiváló lehetőséget kap arra, hogy megfigyelhesse a német valóságot alul- és felülnézetből egyaránt. Hiszen egyfelől a szinte folyamatosan a fronton lévő altábornagy villája még a háborús időkben is a felső tízezer világát jeleníti meg, ám az itt szolgálatot teljesítő cselédek, az elsősorban Ukrajnából importált „Ludmillák” (a ház asszonya ugyanis nem bajlódik a szláv nevek megtanulásával, vagy a fiatal lányok megismerésével, mindannyijukat így hívja), illetve a várost egyáltalán nem önszántukból ellepő egyéb kelet-európai kényszermunkások megfigyelése remek lehetőséget ad arra, hogy ráébredjen milyen alapokokon is nyugszik a Harmadik Birodalom.

 

Az Őrülten ​és halálosan ennél fogva egyáltalán nem egy olyan alkotás, amelyet élvezet lenne olvasni (sem a fullasztó narrációja, sem a sokszor naturalisztikus jelenetei miatt), de minőségét tekintve mégis egy olyan, amelyet kár lenne kihagyni a téma iránt érdeklődőknek. És külön jó hír, hogy ez a majd’ 400 oldalas regény egy trilógia első kötete, így remélhetőleg van rá esélyünk, hogy hamarosan újabb Thorup alkotáshoz legyen szerencsénk.