Főkép

A csurig megtelt Magyar Zene Házában egy rendkívül lelkes közönség köszönti Kurt Rosenwinkel (gitár) Next Step bandáját, Ben Street-el bőgőn, Jeff Ballard-al dobokon és az európai turnén az eredeti felállás szaxofonosát, Mark Turner-t helyettesítő Ben Wendel-lel szaxofonon – akit éppen ezen a helyszínen hallhattunk pár éve. Az előadás és a turné apropója egy 1996-os archív felvétel 2024-es kiadványa, ami a New York-i Smalls Jazz Clubban készült az eredeti bandával, és amelynek tagjai aztán három egymást követő Rosenwinkel album gerincét is alkották (The Enemies of Energy – 2000; The Next Step – 2001; Heartcore – 2003).  Így voltaképpen a kilencvenes évek és az ezredforduló New York-i jazz színterének fiataljai már veteránként tértek vissza, nem csupán a korai kompozíciókra, hanem egykori önmaguk játékára is reflektálva.

 

Mintha ennek a reflexiónak a gondolatát erősítenék fel a terem töredezett üvegfalai, amelynek köszönhetően bizonyos szögekből egyszerre akár hat Jeff Ballard is látszik. Persze ezek az üvegfelületek egyben rettenetesen szórják is a hangot, a szédítő Ballard játékából az előadás derekáig csak a magas hangok hallatszanak, így kell néhány téma („Zhivago”; „Safe Corners”) amíg bemelegszünk, de a „Filters”-et nyitó dob ’intro’-ra szerencsére a hangmérnök is kezd magára találni és az összeérő produkciót egyre jobban élvezzük.

 

Ben Street játéka a muzsika oszlopa és 'swinging' tengelye, körülötte forognak a többiek, miközben a dobok és a szólisták ritmusait olyan hídként kapcsolja össze, amelyről együttesen ugranak fejest az áramló hangok folyamjába, amit az előadás második felében Ben Wendel, effektekkel vezérelt szaxofonhangja mélyít tovább. Mindennek középpontjában az egyik szélen álló zeneszerzővel, a lírikus kromaticizmus nagymesterével, Kurt Rosenwinkellel.

 

Az egész este alapját ugyanis Kurt komplex harmóniákra épített, gyakran disszonáns akkordokon és szokatlan harmonikus progressziókon át, emlékezetes dallamokkal áramló (Zhivago) kompozíciói alkotják, amelyeket időnként szögletes és töredezett formák jellemeznek, és jellegzetes ritmikai mintázatok húznak alá, váratlan akcentusokkal, sajátos swinget kölcsönözve egyes daraboknak (Filters). Mintha a csend és térérzet is egyre hangsúlyosabban jelenne meg a korai darabok kortárs feldolgozásaiban, ami mintegy fokozza az egyes kompozíciók esztétikai érzetét (Use of Light).

 

Ahogyan valaki megjegyzi az előadás után, az egyik nagy előd, Thelonius Monk hatása jól kitapintható, amire Kurt rá is erősít az albumain sorra helyet kapó, egyedi Monk feldolgozásaival – egyik nagy kedvencünk az „Ugly Beauty”, a másik pedig a „Ruby My Dear”. A hatástól függetlenül, Rosenwinkel eredeti, modern kompozíciói kétségtelenül a jelen és a közelmúlt egyik legnagyobb jazz gitáros-zongorista zeneszerzőjévé és előadójává teszik.

 

Utóbbiról az előadás záró darabjában (The Next Step) tesz tanúbizonyságot, éppen úgy, mint már a ’96-os koncerten, amikor leül a zongorához is, amelyen csodálatos előadást nyújt és egy újabb dimenzióba vezérli a bandát, hogy a ráadásban tulipsnak is érthető „Two Lips” bájos 'szonettjével' zárják az estét.

 

Előadók:

Kurt Rosenwinkel: gitár, zongora

Ben Wendel – szaxofon

Ben Street – bőgő

Jeff Ballard – dob