Ben Wendel: High Heart – Magyar Zene Háza, 2022. április 22

Ben Wendel (szaxofon) két hetes európai turnéjának első állomása a Magyar Zene Háza volt, ami Budapest új kultikus koncerttermévé válhat. A japán sztárépítész, Sou Fujimoto természetbe álmodott színpada, a terem átlátszó üvegfalaival és az őszi levelekre emlékeztető, a közönségre boruló mennyezetével organikusan simul a parkba és egészen különleges atmoszférát teremt már a koncert kezdete előtt is. Wendel pedig egy olyan fiatal szupergruppal érkezett az erdőbe, ami páratlan hangzást fújt át a tér faunáján és flóráján.

 

Michael Mayo énekes a felállás központi figurája, aki nem csak témadallamokat énekel, hanem szólóban és együttesen improvizál, vagy a többiek játékát színezi természetes vagy effekteken átvezetett hangokkal. A vokál fenomén folytonosan erősíti fel Wendel dallamos szaxofonvonalait, harmonizálja vagy árnyékolja azokat. Nem egy zenekar által kísért szólista, hanem Wendel, főként a legutolsó 2020-as albumán található (High Heart) konceptuális témáinak egy integráns színe. A szaxofonnal énekelt uniszónók, amelybe a zongora is gyakran bekacsolódik, a kompozíciókban rejlő többosztagúságot tükrözik, az új és a régi hangzás állandó keveredését. Wendel ugyanis nem újítja meg a jazz nyelvét, hanem inkább korszerűsíti, ami sokszor lepedőhosszúságúra nyúlt kottákra lejegyzett variációkat jelent.  

 

Ezért Shai Maestro időnként kotrásfüzeteket lapozgat és blattolja a „Burning Bright”-ot miközben szédületes sebességgel játszik. Maestro, ha nem is jut domináns szerephez az este során, a felállás meghatározó eleme. Zongorajátéka visszafogott, mégis amikor hol kettesben, hol hármasban négyeznek Mayoval és Wendellel amolyan elfojtott agresszivitás jellemzi. Nevéhez méltón, mesterien fokozza és oldja fel a feszültséget, igazán kinyújtóznia azonban ezen az estén nem sikerül, de azért egy pici szóló improvizációban és egy trió szituációban megcsillan a kvintet hangorkánjában.

 

Nate Wood dobokon rendkívül friss: bár szikár, nyers és időnként éles hangokon játszik, a ritmikus fantáziája egészen felüdítő. Az elektromos zenéket szerző barátnak dedikált témán (Darling), akinek a családját nem zavarta, hogy Wendel a fürdőszobájukban gyakorolt, mert otthon nem lehetett, Woodnak sikerül magát az elektromos zenének a hangeffektjeit megidéznie, akusztikusan. Sanders pedig kiszáll amikor éppen az erős lábdobok voltaképpen betöltik a basszus funkciót, hogy aztán olyan elemi erővel és vonalakkal lépjen vissza a muzsikába, amitől az egész terem felrobban.

 

Wendel korunk egy olyan játékosa, aki a jazz hagyományos határain belül alkot, elsősorban kompozicionálisan igyekszik újítani. Bár egy virtuóz játékos, teljesen tisztában van korlátaival, amelyet saját, dallamos stílusához jól összeválogatott zenészekkel egészít ki és keretez. A Magyar Zene Házának nyílt térében viszont ezek a határok gyakran eltűntek és mind a zenészeknek, mind pedig a közönségnek élményekben gazdag szabad improvizációkba csaptak át. Felejthetetlen este volt. 

 

Ben Wendel - szaxofon

Michael Mayo – ének

Shai Maestro - zongora

Joe Sanders – bőgő

Nate Wood - dob