Főkép

Keith Jarrett feltehetően végső, 2016-os európai turnéjának mindössze öt állomása közül az először kiadott utolsó, müncheni, július 16-i koncert után nagy örömünkre már megjelent az első, budapesti állomás július 3-i teljes hanganyaga is. Idén ősszel pedig napvilágot látott a július 6-i L’Auditorium de Bordeaux-ban rögzített komplett improvizáció sor, a ráadások nélkül, egy önálló CD-n. Ez utóbbi tény lendületesebbé és egységesebbé teszi a hallgatás élményét, mert nem kell cserélgetni a korongokat, persze a streameléskor nem szembesülünk ezzel a gonddal. Azzal viszont igen, hogy érdekes módon az online felületeken elérhető verzióban le van keverve a közönség, amíg a CD változaton hallható. Mind a kettőnek látom némi előnyét: a közönség nélkül elvész ugyan kicsit a zene perforpatív jellege, de jobban beszippantja a hallgatót, amíg a CD-vel az otthoni hallgatás is egyfajta előadás jelleget ölt, mindaddig amíg tudjuk, hogy valami pörög a lejátszóban mintha jobban odafigyelnénk, és a tárgyiasított formában kézbe vehető hanganyag, az ECM vonzó egyszerűségre törekvő csomagolásában még közvetlenebbé válik.

 

Rendkívül izgalmas hallani, hogy negyven évvel a Japánban adott öt koncertes turnéja után – ami a Sun Bear Concerts Box Set-ben megvásárolható –, valamint az első komoly betegségét megelőző utolsó négy, 1996-os olaszországi koncertjének sorozatát követően, most hogyan alakulnak ennek a szűk két hétnek az előadásai – nem kell hozzá jósnak lennünk, hogy a bécsi és a római állomások is előbb-utóbb kiadásra kerülnek majd. Kétségtelen, hogy a hetvenegy éves Jarrett a harmincegy vagy ötvenegy éves énjéhez képest más energiákkal és sokkal melankolikusabban játszik, mindazonáltal képzelőereje az újraalkotott szólókorszakban sem hagyja el.

 

Az absztrakt, nyitótételben (Part I) tömbökben mozog a muzsika, a fragmentált dallamok hármas és négyeshangzatosban mozognak, kevésbé válik el egymástól kíséret és melódia, a két kéz dinamikusan hullámzik együtt, hogy még ugyanazon a tételen belül, picit a korai korszakára emlékeztető módon feloldja a feszültséget.

 

„Ez a dallam nem illeszkedik ahhoz a dallamíráshoz, amelyet az ember készíthetne, ha előre megírná. Csak saját magához alkalmazkodik, és ez az amit szeretnék látni a játékomban" – meséli Jarrett egy mostanában készült telefoninterjúban. „Ha improvizálok, és meghatározott akkordfordításokkal játszok, az elvezet bizonyos lehetőségekhez. Nem azokhoz, amelyeket örökké társítottam ezekkel a fordításokkal, hanem az abban a pillanatban rejlő lehetőségekhez.”

 

És ez a gondolat az összes improvizációban visszaköszön: ahogyan a Part I játéka nem akart szűnni és mintha Jarrett már-már azt fontolgatná, hogy első nagy szóló korszakához hasonlóan egy újabb nagyobb ívű darabot alkot, úgy a rövidebb tételek a szorongás vagy a blues hangjaitól eltekintve ismét valami újszerűt csillantanak meg zsenialitásából. Mintha régi standardeket hallanánk (Part III): akármennyire is igaz legyen az album promo, hogy olyan muzsika szól, amit sem korábban, sem később nem fog játszani senki, mintha a pillanatban szültenénének meg az örökkévalóság hangsorai. És milyen csodás játékkal: ahogyan a Part X Steve Reich-ot idéző ritmikus variáción belül forognak a különféle arpeggio-k, vagy ahogyan a Part VII jobb kéz játéka megidézi a „My Song”-ot, egészen lenyűgöző.  

 

„Egyszer megkérdezték tőlem: "Hallani fogom, hogy nem-létező akkordokat játszol?" És igent mondtam. De lehet, hogy ez egy koncert előtt történt és egy koncert alatt bizonyos dolgok nem léteznek. Például amikor atonálisan játszottam, nem létezett a harmónia, a tiszta harmónia... És mivel kellemes légkört éreztem magam körül, ahelyett, hogy azt mondtam volna: "Ó, nem, nem kellene ezt csinálnom, ugyanis én alkottam az atonális dolgokat", azt mondtam magamnak: "Ah, gyerünk, még többet."

 

És mi is csak folyton még többet szeretnénk hallani Jarrett-től bármilyen és bármennyi muzsika jöhet, szeretni fogjuk.

 

Előadó:

Keith Jarrett – zongora

 

Elhangzó szerzemények:

Part I-XIII