Főkép

Keith Jarrett újabb extenzív dokumentációval jelentkezett karrierjének egyik fordulópontjáról: 1996 őszén, olaszországi operaházak akusztikáját barangolhatjuk be egy-egy korongon – Modena, Ferrara, Torino és Genova termeit. Első hallgatás után a következő benyomásaink támadtak, a kísérőfüzetben található információk nélkül:

 

– A hang nagyon közeli, olyan mintha nem is a közönség soraiban ülnénk, hanem inkább a zongorában, mintha egyszerre a művészből és belőlünk bontakozna ki a zene. Természetszerűen a rengeteg kiadott koncertfelvétel a helyszínek és beállításoktól függően mind-mind másként szól, és ez voltaképp azt a szépséget hordozza magában, hogy a Jarrett által kedvelt Steinway & Sons zongorák mindig más hangszíneket mutatnak.

 

– Modena és Ferrara koncertjei, bár még hallhatóan szorosan Keith Jarrett szóló koncertjeinek azon első nagy korszakához kapcsolódnak, amikor egy koncert két nagy ívű improvizációra épült, amelyet kiegészített egy ráadás – általában egy standard –, mégis egészen más típusú játék indítja őket mozgásba. Talán sosem használta korábban ennyire önállóan egy-egy rögtönzés elején Jarrett a jobb kezét, mint Ferrara második játékában: tisztán improvizatív futamok láncfüzéreit kapjuk, és bár nem függetlenül a harmóniáktól, azoktól szabadabban és mentesebben, mint korábban vagy később valaha is. Az első két koncert meglehetősen illeszkedik a jól megszokott melodikusabb első nagyívű szerkezet–absztraktabb második alkotás sémájába.

 

– Torino egy teljesen más ló, negatívan lóg ki a sorból, legalábbis első hallgatás után. Erősen depressziós, szinte kedvetlenül játszó zongoristát hallunk, aki mintha összeesne a zongoránál. Minden bizonnyal van valami oka, amiért ez is bekerült a kiadásba.

 

– Genova nagy meglepetésre voltaképpen megelőlegezi a második nagy szóló korszak struktúráját. A 2005-ös Carnegie Hallban adott koncerthez hasonlóan egy kisebb, bár kevésbé erőteljes ősrobbanással indító korong – bár még az első korszak tagoltságát követi – a rögtönzések belső strukturáltságával meglehetősen hasonlít az újabb korszak változatos repertoárjaira, amely voltaképpen a Radiance (2002) koronggal indult, de a már említett Carnegie Hall koronggal vett fel jól követhető formát. Az első blues ráadás is ezt a képet erősíti, az „Over the Rainbow” viszont szépen visszacsatol, vagy mintegy lezárja az első nagy korszakot, hasonlóan a La Scala (1995) korong befejezéséhez.

 

Többszöri hallgatás után / közben, a CD-füzet olvasgatását követően:

 

– A hang közelsége nem véletlen: ahogyan a rövidke kis írások technikai vonatkozású részéből kiderül, Jarrett nemcsak az előadója, hanem egyben producere és hangmérnöke is volt e koncerteknek, ami abból is állt, hogy saját eszközeivel és a zongorától mintegy tíz lábnyira (kb. három méterre) a színpadon elhelyezett, illetve hét lábnyi (kb. két méteres) magasságban lógó két mikrofonnal rögzítette előadásait, azaz a felvett hangokat többszörösen maga formálta. Addig játszott a mikrofon-beállításokkal, amíg minden keverőpult és mellékes technológia nélkül úgy nem szóltak a próbafelvételek az egyes helyszíneken, hogy elégedett lehetett velük a művész.

 

– Valóban arról van szó, hogy Jarrett nem egyszerűen saját létének legitimitásáért küzd, hanem szinte már-már az életéért harcol ezeken a felvételeken, súlyos betegségének kezdetén, amelyet legyőzött, hogy majd egy otthon rögzített szóló albummal térjen néhány évvel később vissza (The Melody At Night With You (1998)). Többszöri hallgatás után az információtól függetlenül átértékelődik Torino is, és az egyik kedvencünkké válik, bár ez a box-set egy olyan epikus utazás, amelynek darabjait egymástól függetlenül aligha élvezhetjük másként, mint amikor Homérosztól olvasunk el pár száz sort önmagukban: mindig vágyunk az összes többire, és csak idő kérdése, hogy ezt a vágyat kielégíthessük.

 

Mégis, hol helyezkedik el ez a darab az életműben? Ha ilyen kérdések merülnek fel bennünk, az valószínűleg nem független a díszcsomagolásba elrejtett Keith Jarrett ECM diszkográfiától. Felsorolni is sok lenne a remekműveket, mégis következzék saját, erősen elfogult listám az egyes felállások legjobbjairól:

 

– Szóló: bár valószínűleg a legtöbben a kölni koncertet tennék a katalóguslista csúcsára, számomra már ezen a ponton képtelenségnek tűnik a választás, a rengeteg megjelent anyag közül talán inkább néhány gyengébbet tudnék felsorolni, amelyek közé a mostani kiadvány semmiképpen nem lenne besorolható. De legyen megnevezve mégis az egyik csúcsa ennek az önmagában is lehengerlő pályaívnek, méghozzá a szívemhez oly közel álló – vagy talán még jobb megfogalmazás – arra minden egyes alkalommal lehengerlően ható Sun Bear Concerts, amely szintén egy box-set, de hat korongból áll! (És azoknak, akik még nem hallották volna, és szintén odavannak a box-setekért: Schiff András idei komplett Beethoven szonáta kiadása szintén maradandó.)

 

– Trió: itt nincsenek gyengébb láncszemek, mégis vitathatatlan a Setting Standards elsősége, azon belül is a Vol. II.

 

– Jarrett nem kizárólag ECM művész, ezért amikor Charlie Hadenre és Paul Motianra kerül a sor, ha az ún. amerikai kvartettre gondolunk az említett két művésszel és Dewey Redmannel az Impulse! katalógusban, akkor csak vakarhatjuk a fejünket, de válasszunk gyorsan egyet-egyet mindkettőjüktől és ezek legyenek a Hamburg ’72 és a Last Dance.

 

Ha az európai kvartettről van szó Jan Garbarekkel, akkor a My Song egyértelműen mindent visz, ha pedig a kategorizálhatatlan lemezekről, akkor ne is hirdessünk győztest.

 

A klasszikus katalógus is rendkívül jelentős, valahogy ezek között a Dmitri Shostakovich: 24 Preludes and Fugues op. 87 korong rezonál bennem a leginkább.

 

De most az AMultitude of Angels korongokat élvezzék, amelyek éppen annyira kihagyhatatlanok, mint szinte minden Keith Jarrett-től.