Főkép

Bár kétlem, hogy ez lesz, azt kívánom, hogy ez legyen az utolsó kiadott szóló zongora album Jarrett-től. Nem, nem azért, mert Keith Jarrett szóló improvizációi kimerültek volna, éppen ellenkezőleg. Amilyen erőteljesen sugallja a borító a felhősen tiszta kék éggel a muzsikus határtalan innovációját és a földi kötetlenségét, legalább olyannyira frissen és élénken hat ez a felvétel. Viszont a test fizikai börtönében ismét szenvedő halhatatlan lélek, mivel koncertjeit sorra lemondani kényszerül, eddigi és valószínűleg ténylegesen utolsó, 2016-os, Budapestet is érintő, mindössze néhány helyszínből álló európai turnéjának müncheni végállomása páratlan lezárása lenne az életmű egyik részének. (Persze ettől még lehet, hogy az is lesz, ha csak a München előtt adott koncertek felvételei fognak már megjelenni.)

 

A 2000-es évek elején újragondolt, minimalista improvizációkból építkező szerkezetet Jarrett már a második kiadott, Carnegie Hall-ban játszott koncertfelvétellel csúcsra járatta. Azóta a válogatástól (Creation, 2015) a box szetten át (A Multitude of Angels, 2016 – igaz, ez még az első szóló korszak lezárása), több remek felvételt is kaptunk, de érzésem szerint a Carnegie Hall magasságait ez a legújabb album éri csak el. Merthogy tényleg annyira magasztos gospelek, himnuszok, a folklórral átitatott, spirituáléknak álcázott lírai, a pillanatban született kompozíciók sorai hangzanak fel, hogy amíg a mester még a hangszórókon keresztül is levitál, mi a székhez ragadva pisszenni se merünk, nehogy véletlenül a zene akár egy mozzanata elkerülje a figyelmünket, akár a VIII-as ballada, a IX-es blues vagy éppen a X-es improvizáció hangsorai csendülnek fel, persze bármelyik tételt megemlíthetném. Ez utóbbi, egy banális dallam végtelenségig feszített és folytonosan átharmonizált akkordsora, amelyeket az egymást követő modalitásokkal tesz áttetszővé és tetszetőssé, még az életművön belül is egészen páratlan játékossággal a fényévekre barangoló művész, akit most ez az album mégis rendkívül közel hoz.

 

A poliritmusokkal átszőtt előadás harmonikus komplexitására a ráadásként választott darabok teszik fel a koronát. A még sosem hallott „Answer Me, My Love” minimalista harmóniaszerkesztése bárkit képes magával ragadni. Az „It’s A Lonesome Old Town” dramatikus hangvétele az elmúlással utolsó koncertjein foglalkozó művészre reflektál, hogy a már oly sokszor játszott „Somewhere Over The Rainbow” önmagán túlra mutasson a rendkívül vagány befejezéssel, amit akár egy idioszinkratikus viccnek is felfoghatnánk: „Ti tényleg ennyire komolyan vettetek engem?” – kérdezi Jarrett.

 

Bár sokan hallották már élőben a mestert, mégis a zene nyitott végű történetében összességében kevesek privilégiuma volt és remélhetőleg azért még lesz, hogy közvetlenül is hasson rájuk a semmiből teremtés mítosza és pátosza. Mindig páratlan élmény volt. Szólóban nekem kétszer adatott meg Budapesten, egyszer Londonban, trióban csak egyszer Tokióban. Hiányzik, nagyon. Mégis, legalább felvételen, CD-n és bakeliten is (!) elérhető itthon ez a legújabb és egyik legfontosabb, egy korszakot lezárni tűnő fejezet, a Hangvető forgalmazásában.