Főkép

Tagoltan, mégis folytonosan áradó improvizációk sorára épülő ívek bontakoznak ki Keith Jarrett szóló zongorakoncertjein a kétezres évek elejétől, az előző évszázadban adott, jellemzően két nagy tömbben rögtönzött koncertjeivel szemben. 2016-os európai turnéjának első állomása Budapest volt – az utolsó pedig München –, ami a forró júliusban az elmúlás jegyében telő őszi estét varázsolt a Művészetek Palotája színpadára, egy borongós hangulatú művésszel, aki már akkor érezte, hogy karrierje hamarosan véget érhet.

 

Szerencsétlen véletlen, hogy éppen a mindannyiunk örömére megjelenő budapesti előadás kiadásával esnek egybe azok a szomorú hírek, amelyeket a művészről a New York Times újságírójával készített interjúban olvashatunk. Jarrett két szívinfarktust követően képtelen a bal kezével játszani, és ezért már nem lát rá több esélyt, hogy valaha ismét bárhol fellépjen – az utolsó ilyen alkalomra 2017. február 15-én, a Carnegie Hallban került sor.

 

Ebben a sokrétű kontextusban akár hallgathatjuk ezt az előadást ezért úgy is, mint a lélek önmagához szóló requiemjét, amit csak felerősít a koncertnek a közönség tapsviharaitól mentes kiadása. (Ettől egy helyütt [Part XII], feltehetően technikai okok vagy a közönség reakcióinak megidézése miatt, tekintett csak el a szerkesztő.) Ez a síri csend, ami körülöleli, belemarkol és mintegy átfonja az előadás majd' egészét, csak tovább fokozza azt a benső feszültséget és drámát, ami csak úgy árad a zenéből. Közvetlenül a művész szellemébe látunk, beenged a legbensőbb titkos tereibe, nincsen gát vagy ianitor, a római házak ajtónállója, akin át kell verekednünk magunkat a vestibulumba, az otthon nyitott csarnokába. Hirtelen azonban olyan mélységekbe zuhanunk a muzsikával, ahonnan nagyon nehéz kikecmeregni, és ebben a koncertet záró két ráadás sem segít. Az „It’s A Lonesome Old Town” a végletekig fokozza az elkeseredettség érzetét, a csodás „Answer Me” pedig ebben az összefüggésben már nem a szerelem, hanem az érzelmektől feldúlt lélek saját racionalitásához intézett fohásza.

 

 

Amennyire nehézkes volt az erőtől duzzadó nyári hangulatban ezt az előadást élőben befogadni, annyira tölti meg fényekkel a szürke őszt, és ad teljesen új értelmet a történteknek ez a koincidenseknek köszönhetően mintegy önbeteljesítő jóslatként megmutatkozó kiadvány. A kifinomult hangmérnöki munka és a hangversenyterem akusztikájának köszönhetően ugyanis gazdag hangszíneken szólal meg a Steinway & Sons zongora, az elkülönült szólamok polifonikus párbeszédének rétegelt dinamikai hatása egészen lenyűgöző. Igazi mestermunka, ahol az előadóterem eggyé válik az előadó testével, és nincsen szükség a szívben visszhangzó közönség zörejeire ahhoz, hogy (ismét) az előadás részének érezhessük magunkat.

 

Ez a szóló album az eddig valaha megjelent legjobbak egyike. Nem, nem azért, mert Budapesten történt, nem is feltétlen azért, ahogyan megtörtént, hanem mert most olyan minőségben és hangulatban halljuk Jarrettet játszani, amilyenben talán korábban még sosem. Jarrett szerint, tömören, ez az album: „The Gold Standard.”

 

Előadó:

 

Keith Jarrett – zongora

 

Elhangzó tételek:

 

CD 1

  1. Part I (14:42)
  2. Part II (6:54)
  3. Part III (8:10)
  4. Part IV (7:35)

CD 2

  1. Part V (5:13)
  2. Part VI (3:52)
  3. Part VII (5:45)
  4. Part VIII (5:35)
  5. Part IX (2:42)
  6. Part X (8:40)
  7. Part XI (5:54)
  8. Part XII – Blues (4:04)
  9. It’s A Lonesome Old Town (8:01)
  10. Answer Me (4:55)