Főkép

Vivian Maier (1926-2009) francia-osztrák származású, de Amerikában született és élete zömét ott leélő nevelőnő volt. Akiről életében kb. senki sem tudta, hogy szenvedélyes fotós. Még véletlennek is szürreális, ami ahhoz kellett, hogy valaki megtalálja egy felszámolás alatt álló raktárban a hagyatékát, és felismerje, hogy zseni képeire lelt.

 

A szinte hihetetlen sztori nem is régen zajlott – mire John Maloof rálelt Vivian Maier hagyatékára, majd a hölgy nyomaira, Maier kisasszony már halott volt… Az ifjú Maloof, amúgy ingatlanügynök, épp várostörténeti kutatásokat végzett, s így talált rá a számos bőröndnyi és doboznyi fotóra, előhívatlan filmre, kontaktmásolatra. Időbe telt, mire meggyőzte arról a világot, hogy valami tényleg döbbenetesre lelt. Film is készült, Vivian Maier nyomában címmel, meg több könyv is, melyben ott sorakoznak a képek – pontosabban az elképesztően hatalmas életmű néhány gyöngyszeme. A kiállítások bejárják a világot, Budapesten is láthattunk kettőt. Ám, hogy pontosan ki volt ez a titokzatos női alak, azt máig nem fejtette meg senki.

 

Mármint, lehet tudni dolgokat, róla és rendkívül bonyolult családi viszonyairól is. De a kevés fennmaradt adat, egykori munkaadói illetve neveltjei gyakran igen ellentmondásos és zavarbaejtő visszaemlékezései szinte semmi konkrét magyarázattal nem szolgálnak egy csomó kérdésre. Miért nem ment férjhez soha? Miért és hogyan lett fotós, miért tartotta mindezt titokban, miért nem mutatta meg soha senkinek a képeit (alig páran emlékeztek egyáltalán arra is, hogy látták fényképezni), miért maradt utána annyi előhívatlan film? Életműve zömét önmaga soha nem is látta (leginkább mert olyan szegénységben élt) – akkor miért fotózott mégis annyit? Kényszer, menekülés? A művészi zsenialitás, ami nem hagyta nyugodni?

 

Gaëlle Josse próbál válaszokat találni, de egészen más megközelítést alkalmaz, mint a többi életrajzíró és nyomozó. Ez a könyvet kézbevéve nyomban meglátszik, ugyanis a vékony kis kötetben nincsenek fényképek. Hogy lehet úgy mesélni egy fotósról, hogy nem mutatjuk meg a képeit?! De Vivian Maierről lehet, és Josse legfőbb erénye, hogy elismervén bár a magától értetődő, kivédhetetlen szubjektívitást, feltételezéseiben igyekszik objektív, de még inkább együttérző maradni. A könyv végén be is vallja, hogy lát párhuzamokat saját élete és Maieré között, de elsősorban emberi és női empátiája az, amivel igyekszik kibogozni a kusza, szakadozott szálakat, megfejteni a titkokat.

 

S, lévén szépíró, akinek Ellis ​Island utolsó őre című műve 2015-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi díját, rövid, ám velős könyve egyszerre szépirodalom és életrajz. Néha kissé kiegyensúlyozatlannak érzem a szöveget – hol szikár, rövid, hatásos(nak szánt?) mondatokban mesél, hol szabadjára ereszti szószövő és filozofáló hajlamát. Mégis, szövegként ez a könyv sokkal érdekesebb, élvezetesebb, mint egy szimpla, a tények közlésére szorítkozó életrajz lenne.

 

Vivian Maier számos fotóját megtalálni a neten, így nem tudom hibaként felróni a kötetnek a képek hiányát. De mind a szöveg, mind a képek olyasmit tárnak az olvasó-néző elé, ami elgondolkodtató, megrázó és zavarba ejtő lesz. Vivian Maier, aki legfontosabb képeit az ’50-es és ’70-es évek között készítette, olyan részeit mutatta meg a nagyvárosi utcáknak és társadalomnak, amit (és akiket) máig nem szokás. Illetve de, ma ilyesmikkel rangos díjakat lehet nyerni, épp csak már kiderült, hogy a figyelemfelhívás sem hoz elegendő változást, hogy az alsóbb néprétegek, az elhanyagolt helyek igazi segítséget kapjanak… Maier korában viszont mindez nagyon ritka volt, pláne, hogy egy nő fotózzon.

 

Ám a fotókon tükröződő szociális érzékenység, mély empátia, sőt sokszor humor csak a történet egyik oldala. A másik az, hogy családjának köszönhetően erősen terhelt személyiség volt Maier. Többen azon egykori gyerekek közül, akiknek nevelőnője volt, megdöbbentő, kényelmetlen, sőt ijesztő dolgokat meséltek viselt dolgairól. Persze, végül is minden ember csak ember, jó és rossz tulajdonságokkal, és senki sem tisztán jó vagy gonosz, mégis, ahogy apránként kibontakozik előttünk Vivian története, vakarhatjuk a fejünket, hogy mit is gondoljunk róla. Ez azonban mit sem változtat azon, hogy a korszakot megörökítő legfontosabb fotósok közé tartozik, hiába, hogy életében ezt senki még csak nem is láthatta.