Főkép

Vivian Maier fotóiról értekezni „a Vivian Maier misztérium” felemlegetése nélkül blaszfémia, úgyhogy hadd ismertetém a kedves olvasóval (itt most jó nagy levegőt vettem), hogy: a hölgy 1926-ban emigráns szülők gyermekeként látta meg a napvilágot New Yorkban; családja női tagjai több generációra visszamenően házi cselédek/ápolók voltak, így számára is egyértelmű lehetett a hasonló pálya, amikor dadusnak állt; munkaadói jellemzése szerint különc, markáns, erős jellemű, önfejű, paranoid, intellektuális, magának való nő volt, aki szigorúan őrizte privát szféráját; a gondjaira bízott gyermekek viszont imádták, ahogy kitárta előttük a világot (művészfilmekre, temetői síremlékeket nézni, eperészni vitte őket meg ilyenek); minden szabadidejét utazással és fotózással töltötte; hivatalos fotós képzést sosem kapott, helyette híres fotósok albumait bújta és autodidakta módon sajátította el a fényképezést (értsd: naponta ellőtt egy tekercs filmet); férficipőt és hosszú gyapjúkabátot hordott, meg karimás kalapot, legtöbbször amolyan „slamposan” – az elmaradhatatlan fényképezőgéppel a nyakában – rótta Chicago és New York utcáit; és legfőképp, hogy képeit nem mutatta meg senkinek, sőt, több száz tekercs kidolgozatlan formában landolt valamelyik dobozában; amiből nem mellesleg volt neki vagy 200.
 
És persze el kell regélni azt is, hogy: John Maloof ingatlanügynök egy véletlennek köszönhetően fedezte fel Maiert 2007-ben a világ számára, amikor várostörténeti adalékok után kutatva megvásárolt egy árverésre került, negatívokkal teli dobozt; majd két évig ült a dobozon, mielőtt realizálta volna a kincs nagyságát (egyben saját szerencséjét, hiszen több ezer dollárt zsebel be egy-egy nyomat után); mára világméretűvé nőtt a Maier jelenség, előkerült egy másik gyűjtő, Jeff Goldstein is, aki a maga szerényebb kollekciójával igyekszik piaci részesedést szerezni a Maier őrületből; burjánzanak a kiállítások, könyvek születtek és dokumentumfilm készül, ahol a fotósnő állítólag „kilép az árnyékból”.
 
Na szóval, itt van nekünk a misztérium. Egy fiatal nő, akinek saját családja nincs, dadusként is elég karakán, szinte nyers, inkább politizál, mintsem takarít, fittyet hány a női szerepre. Látszólag (már a ránk maradt 130 ezer negatívot figyelembe véve) csak az az öntörvényű fotós szenvedély, az hajtja. Az utca állandóan változó forgataga, az elsuhanó véletlenek, az átmeneti szimmetriák, idegen emberek idegen helyzetei – mintha ezekből töltődne fel. Ugyanakkor utólag már ez sem tűnik számára fontosnak, hiszen rengeteg elkapott pillanat látatlanul, egy kartondoboz mélyén végzi. Mert a fotók, mint végtermékek már nem lényegesek, csak a kaland és az alkotás folyamata: az elindulás, a felismerés és a rátalálás, a maximalista komponálás, és a továbbűzettetés. Maga a flow. Legalábbis ezt érezteti velem a Mai Manó Ház 50 nyomatot felvonultató kiállítása, mely bebizonyítja, hogy Maier posztumusz világhíre a dadusságtól és minden utólagos üzleti szellemtől függetlenül igenis megérdemelt.
 
A Maloof gyűjteménnyel együttműködő Howard Greenberg Gallery által speciálisan erre az alkalomra összeállított tárlata az 1950-es évek Chicagojába és New Yorkjába repít bennünket. A Rolleiflex kamerával készült, 50 db négyzetes formátumú fekete-fehér fotó az utcai fotózás minden területét – portré, épület, esemény – lefedve igyekszik képet adni Maier (eddig feldolgozott) munkásságáról. Láthatunk jó néhányat az izgalmas önarcképekből is, és ha van kedvünk, tekintsük meg a kijelzőn kivetített további fotókat is. És kérem szépen, ne szaladjunk. Ottjártamkor volt olyan látogató, aki röpke negyedóra alatt lezavarta a termeket. Az barátok közt is percenként 3 kép, ennyi idő alatt lehetetlen érzékelni és értékelni Maier minden részletre figyelő tekintetét, alkalmasint a rejtett iróniát.

Talán nem véletlen, hogy már rögtön az első fotó próbára tesz bennünket. Idős férfi kabátban, kalapban, karján talán esernyő, kezében napilap, de izé, alig látszik belőle valami, az arc szinte eltűnik a képet uraló sűrű-sötét árnyékban. Aztán lassan meglátjuk a kontrasztot: az újság világító címlapja grandiózus méretű betűkkel egy gyilkossági perben született ítéletről számol be, a „perfect gentleman” idős úr kezében disszonánsan hat a harsány agresszió. Meggörnyedt háttal, szikkadt kézzel szorítja a lapot, ez lenne talán az élet számára?
 
Hasonló mókával szolgál a következő kép: az újságos bódé globális sajtómekkája (igen, még Népszavát is találunk) közepén az öreg árus látókör-tágítás helyett inkább a bóbiskolást választja. És folytatódik tovább a sajtó-téma: a vonaton egymás mögött ülő, vélhetőleg ingázó üzletemberek sora, mind egyedül, mind újságot búj.

Ritmusosságukban az egysíkúság fizikai valósággá válik, a monotonitás harapható. Később megtaláljuk ennek a képnek a női változatát, amelyen – talán a Staten Island-i komp fedélzetén – napfürdőző nők tűnnek fel, tisztára úgy ülnek, akár verebek a dróton, önfeledt, élénk csevejbe merülve.
Itt van az első önarckép is, Maier első „jé, én is itt vagyok” pillanata, amint magára talál egy bolti megfigyelő tükörben. Remek a kompozíció, ahogy a többi portrénál is: a kép alsó felében férfias játékok, avagy motorokról, repülőkről, fegyverekről szóló magazinok, Maier pedig hívatlan vendégként ékelődik be a jelenetbe. Az önarcképek egyébként érdekes színfoltjai a kiállításnak, technikai zsenialitásukon túlmutatva mintha ezek a fotók jelentenék a kulcsot a fotós személyiségéhez. Néha az az érzésem, hogy olyannyira feloldódik Maier a fotózás folyamatában, hogy kell az önkontroll, az önigazolás, hogy jelen van. Máskor úgy tűnik, mintha szárnyait próbálgatná (1953-tól datálódnak az itt kiállított fotók, egy évvel korábban váltott erre a formátumú kamerára), teszteli a fényeket, formákat. Önarcképei sosem „direktek”, előszeretettel használ tükröket, kirakatüvegeket, ezzel bontva tovább saját magát. Kedvencem az az utcai jelenet, ahol nők bámulják a kirakatot, Maier pedig jobb oldalt, homályosan tűnik fel, akár egy szellem, melyet a „tükör a tükörben” egyre kisebb alakokra hasít. Míg végül saját fotóján belesimul az utcaképbe.
 
Keressünk hát hasonló apró részleteket a fotókon, próbáljuk megfejteni, mit látott Maier. Ritmus: 3 fehér egyenruhás tengerész háttal + 2 bőrönd + 4 felénk forduló várakozó ember. Kontraszt: csinos fiatal nő, elegáns ruhában, hibátlan sminkben, valakire vár, vegetál, körülötte öreg nők sietnek, nekik már drága a megtorpanás. Fókusz: egyenruhás katona (talán frissen a koreai háborúból) és barátnője egy étteremben – felülről fotózva, az asztalt elborítják a tárgyak: pohár, üveg, cigi, só, cukor, női táska, de mégsem ezt látjuk, hanem a két női kezet, amint teljes erőből szorítja a férfi kezét. Helyzetkomikum: disztingvált úriember szuszókál kocsija első ülésen, kalap szépen felakasztva, de még álmában is fogja a kormányt, vezet talán. Teljesség: egymás mellett álló női és férfi torzó, a hátuk mögött egymás kezét fogják, a férfi nadrágja gyűrött, karja eres, a nő ruhája puha esésű, bőre lágy. Rejtély: férfi fekszik a tengerparti homokban, teljes kifacsart a pózban, de kalapját helyesen a feje alá helyezve; részeg és nem talált haza? Netán megunta az unokákkal való játékot? Játékosság: bolti kirakat, az őszibarack konzervek sorában feltűnik egy férfiláb. És így tovább, így tovább... a Maier-világ felfedezésre vár.
 
A kiállítás megtekinthető:
2012. szeptember 20. – 2012. január 6.
Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház
1065 Budapest, Nagymező utca 20.
Nyitva tartás: H-P: 14-19, Szo-V: 11-19