Főkép

Kicsit félve vágtam bele Rose Tremain legújabb, immár ötödik magyarul megjelent regényébe, mely a Hazafelé címet viseli, ugyanis a nyolcvanhoz közelítő, sokszoros díjnyertes brit írónő eddigi négy regényéből három (a Színarany, A Gustav-szonáta és a Zene és csend) kimondottan tetszett, a legutolsóval, A kegyelem szigeteivel viszont már voltak komolyabb fenntartásaim is.

 

Az eredetileg 2007-ben megjelent Hazafelé napjaink egyik legaktuálisabb és legégetőbb problémáját, a migránskérdést állítja középpontba, amellyel már megannyi író foglalkozott jól-rosszul egyaránt. Történetünk főhőse Lev, egy fiktív kelet-európai országból érkező, és a negyvenes éveiben járó munkás, aki az általa csak hírből ismert Londonban próbál meg boldogulni, és annyi pénzt keresni, amennyivel segíteni tud édesanyján, illetve félárván maradt kislányán, akik odahaza, abban a kis faluban maradtak, ahonnan a férfi nekivágott a nagyvilágnak. És ahogy sejthető, idővel, ha kisebb-nagyobb zökkenőkkel együtt is, de sikerül alkalmazkodnia a gyökeresen új viszonyokhoz, és miközben meglehetős részletességgel olvashatunk a szigetországi életéről, kirajzolódik előttünk a múltja és az otthon hagyottakkal való viszonya is.

 

Már rögtön ez az első lépés, a tökéletesen fiktív kiindulási ország is nagyon zavart, amely jól példázza a könyv meglévő hibáit, és amelyet kimondottan lusta szerzői megoldásnak is éreztem. Ez az elképzelt ország ugyanis a lehető legáltalánosabb sztereotípiákra épül: itt még az emberek elvtársnak szólítják egymást, simléderes sapkában járnak, folyton cigarettáznak és vodkát isznak, zömmel szlávos nevük van (néha kicsit németes beütéssel), a falusi öregasszonyok fekete főkötőben járnak, a telek hidegek stb. Tremain mintha meg akarta volna úszni a kutatómunkát azzal, hogy egy ilyen homályos és sablonos hátteret teremt, amely ráadásul sokszor következetlen is, hiszen az itteni zord telek ellenére az innen érkezők a túl hideg angol telektől tartanak, vagy valamilyen érthetetlen okból egy olyan angolszász mértékegységgel, mint a mérföld számolnak… Ráadásul még Lev előtörténete (a faiparban szerzett betegségében korán meghalt apa és a szintén korán elhunyt imádott feleség, na meg az így félárván maradó gyerek képe) is meglehetősen sablonos és elhasznált. Ezek a hibák egy olyan zseniális és szintén az angliai emigránsléttel foglalkozó és általam nem is túl rég olvasott művel, mint A földönfutók éve összehasonlítva tűnnek csak igazán ordítónak.

 

Sajnos az egész regényt többé-kevésbé jellemzik az ilyen megoldások, viszont ami sok mindent megment, az Tremain stílusa, profizmusa és írói vénája. Ennyi könyvvel és ennyi a pályán eltöltött évvel a háta mögött ugyanis pontosan tudja, hogy mitől is fog működni egy regény, így kiemelhető többek között a leírásai élessége és részletessége (a fordító Kada Júlia szokás szerint ragyogó munkát végzett), a hátrahagyott otthon és a csak az éppen hogy megismert új világ közötti tapasztalatok kontrasztja, a történet íve, illetve egy-egy biztos kézzel megrajzolt mellékszereplő finomsága és emlékezetessége sokat segít a véleményem szerint meglévő zavaró hibákon.

 

Összességében azt tudom mondani, hogy Rose Tremain legújabb kötete, a Hazafelé minőségben nem ér fel az írónő legjobbjaihoz (A Gustav-szonáta vagy a Színarany), de így is megvan benne minden olyan pozitívum és egyediség, amely a szerző korábbi köteteit is emlékezetessé tette, így elsősorban azoknak tudnám ajánlani, akik már eddig is jó szívvel tudtak elmerülni az 1943-as születésű írónő által életre keltett világokban. Nekik minden bizonnyal tetszeni fog.