Sunjeev Sahota: A földönfutók éve

Nagy igazság, hogy az ember előre sosem sejtheti, hogy milyen gyöngyszem fog a kezébe akadni a világirodalom mérhetetlenül mély óceánjából, mert bár az indiai származású Sunjeev Sahota már ott volt a Granta tízévente megjelenő „legtehetségesebb fiatal brit szerzők” listáján, és bár pont éppen ezért a regényéért jelölték is a legrangosabb szigetországi könyves díjra, a Bookerre, nem sok híja volt, hogy ne olvassam el a jelen ismertető apropójául szolgáló, féltéglányi méretű nagyregényét, A földönfutók évét. Nem sok híja volt, mert minden évben hihetetlen számú zseniális kötet jelenik meg (melyeknek csak egy kis részére jut időnk), és így könnyen háttérbe szorulhat egy idehaza ismeretlen szerző kimondottan vaskos regénye. Azt hiszem, sajnos háttérbe is szorult ez a könyv, hiszen gyakorlatilag semmiféle érdemi kritikát nem találtam róla sehol, pedig már 2020-ban megjelent.

Nagy kár ezért a visszhangtalanságért, ugyanis a meglehetősen furcsa előéletű Sahota – egészen elképesztő, de az író csak felnőttként vett kézbe először szépirodalmi kötetet – egy ritkán látott kérlelhetetlenséggel megírt realista nagyregénnyel lepi meg az olvasóit, melynek témája elsősorban a kimondottan gazdasági szándékkal érkező legális vagy illegális indiai migránsok szembesülése a brit valósággal.

A szerző a lehető legegyszerűbb és legsallangtalanabb nyelven és hangvétellel meséli el a négy központi szereplő (három férfi és egy nő) történetét, akik származzanak bár más és más városból, más és más társadalmi osztályból (sőt India lévén kasztból, a kasztoknak is fontos szerep jut ebben a regényben) mindannyian szembe kell nézzenek vágyaik és álmaik, valamint a rideg és részvétlen egyszerűséggel működő világ összeütközésével, melyből az egyén – próbálkozzon bármivel is – soha nem kerülhet ki győztesen.

Sahota a nagyregény első harmadában kimondottan ráérősen, ám annál magával ragadóbb módon (bár először túlzásnak éreztem a fülszöveg „valóságos kalandregény” jelzőjét, de A földönfutók éve tényleg szinte letehetetlen, még akkor is, ha többnyire semmilyen „kalandos” nem történik benne) építi fel azokat az erős alapokat, melyeken ez a félezer oldalas monstrum nyugszik, vagyis a főszereplők személyiségén és eredettörténetén. Mit mondjak, már bő másfél ezer szépirodalmi kötettel a hátam mögött is megdöbbentett az, hogy a szerző milyen mély és hihető, valóságos, hús-vér figurákat alkotott meg ebben a kötetben. Ebből a szempontból (is) egészen egyedi ez az alkotás.

Ráadásul ezek a roppant éles ecsetvonásokkal megrajzolt figurák révén egészen mély bepillantást nyerhetünk India mindennapjaiba (amelyeket még mindig a kasztrendszer romjai, na meg a vallási ellentétek feszítenek), és azoknak az embereknek az életébe, akiknek itt kell élniük: legyenek ők a legalantasabb munkákra kényszerített „érinthetetlenek” kasztjából származók; a nyomort már éppen felülről súroló kiskereskedők; a hivatalnokréteg tagjai; vagy a már Angliában született, ám a régi világot még mindig magukban hordozó fiatalok.

A könyv java része – ahogy a címből is sejthető – egyetlen angliai évükről, az álláskereséseikről és feketemunkáikról, az illegális lakásfoglalásaikról és bűncselekményeikről, a beilleszkedési próbálkozásaikról és beilleszkedési kudarcaikról, na meg az egymás között szövődő és folyton változó kapcsolataikról szól. Sahota óriási érdeme, hogy tényleg ritkán látott mértékben realista, nem áldoz fel semmit a történetszövés oltárán, elveti a könyvszerű fordulatokat és a magasztos elveket, ráadásul nem ábrázol semmit és senkit feketén és fehéren. Amellett, hogy szinte szociografikus pontossággal mutatja be a bevándorlók többnyire szörnyűséges és folyamatos harcból álló mindennapi életét, a velük szembeni rasszizmust és az őket kihasználókat, nem kendőzi el azt sem, hogy ők is bármit (legyen az erkölcsi, jogi, társadalmi értelemben vett bűn) megtesznek azért, hogy boldoguljanak, gyakorlatilag gondolkodás nélkül. Sahota elénk tárja, hogy igen, ilyen az élet, ilyen a túlélés ebben a világban.

Azt hiszem, nem kell tovább ecsetelnem, hogy az idén negyvenéves Sunjeev Sahota valóban az egyik legtehetségesebb fiatal brit író, és ráadásul a tavaly megjelent nagyregénye az egyik legaktuálisabb európai, sőt világproblémáról szól a lehető legőszintébben és legegyszerűbben. Őt tényleg olvasni kellene minél több embernek. Ha ezzel az ajánlóval csak egyet is rávettem, akkor már megérte…