Főkép

James Bond, a patrióta playboy – a nem hivatalos fekete bárányokat nem számítva – negyedszázadik alkalommal ölti magára kifogástalan fekete öltönyét, hogy végigtermékbemutatózzon, -vedeljen, -csajozzon, -száguldjon és -bunyózzon, vagyis összefoglaló nevén nullanullaheteskedjen egy újabb világmegváltó kalandot. Hogy ez az utolsó jelző a film minőségére vagy csak dramaturgiai csúcspontjára illik, azt az elkövetkezőkben igyekszem körüljárni. Egyúttal a kedves olvasó utólagos engedelmével átugornám azokat, a bemutató kétéves késésével, a rendezőcserével, Daniel Craig lesérülésével, valamint a forgatókönyv megírásával kapcsolatos kötelező köröket, amiket 0,55 másodperc körüli szerveridőt igénybe vevő Google-eredményhirdetéssel bárki kikutathat. Legalábbis egy részüket, míg másokon arcátlanul, bár nem önkényesen fogok kapitalizálni.

 

Nincs idő meghalni, állítja a cím, ezzel máris mennyi izgalmat ígérve! Elvégre a sorozat történetében először a címszereplő megformálójával ellentétben konzekvensen a britek közül kiválasztott rendezőt azért cserélték amerikaira (Cary Joji Fukunaga neve senkit se tévesszen meg), mert a távozó Danny Boyle állítólag egzotikus helyszínek helyett a túlvilágra küldte volna az MI6 fiktív húzónevét. A Bond-rekord hosszúságú, százhatvanhárom perces játékidőbe pedig elég sok halál belefér, például hólyagrobbanás okozta toxikózist követő sajátom is, amennyiben a kávé világnapja alkalmából egy lattét követően ülök a vetítőterembe. No de valamiért fészkelődnöm kellett a második félidőhöz érve is, amikorra a kötelező körökhöz érve normál esetben elaludtam volna, és nem a koffein hatásának fakulása miatt. No de vegyük sorjában.

A 2015-ös Spectre-t Bond és kötődési problémáinak kezelésével potenciális vagyonokat kereső pszichiáter barátnője, Madeleine Swann (a hetekben itthon a Feleségem történetével premierduplázó Léa Seydoux) kéz a kézben zárja, a Nincs idő meghalnit pedig a festői Materában ölelkező hősszerelmesként kezdik. Illetve nem is, mert előtte megismerjük a lány előéletét, akinek anyját egy beteges mód menő japán nómaszkba bújtatott bérgyilkos valóban drámai pillanatokat szállítva lemészárolja. Nem sokkal a felvezetést követően elszabadul az adrenalin, Craig pedig gyorsan elkezdi bebizonyítani, hogy alaposan megdolgozott stílszerűen huszonötmillió dollárban kialkudott gázsiáért: rendben, nyilván volt kaszkadőrje, ám az ötvenhárom éves színész az akciójelenetekben legalább annyira hiteles, mint amikor karakterének emberibb arcát kelti életre. Merthogy a vele forgatott utolsó Bond-darab lényegében arra épít, hogy újradefiniálja a titkosügynök imázsát.

 

Az alapkonfliktus onnan ered, hogy Madeleine-ről kiderül, valójában a Spectre embere, bár aki ezt elhiszi, annak nőjön hangtompító az orrára. Mindenesetre Bondnak a gyanú elég, hogy visszatérjen korábbi, csapvíz helyett is whiskyt fogyasztó életviteléhez Jamaikában, ahol először a CIA, majd az angol hírszerzés is megtalálja, miután a Rami Malek formálta porcelánmaszkos, megalomán elmebeteg, Lyutsifer Safin (igen, értjük a célzást) egy olyan tömegpusztító fegyverre tette rá hegtépázta kezét, amivel egész rasszokat lehet DNS-alapon kiirtani. Lövöldözés következik kubában a rém cuki Ana de Armas társaságában, akinek ruhája a film erotikus csúcspontja, lévén Bond először az ivással hagy fel, majd a nők felcsípésére tett kísérletezést is elengedi, hogy bizonyos okokból kifolyólag egy érettebb szerep felé avanzsáljon. Az utánpótlása már készen áll Nomi, a női 007-es (Lashana Lynch) képében, aki, gondolom, törtető és talpraesett próbálna lenni az eredeti elképzelés szerint, ám ehelyett egy látványosan péniszirigy, közepesen irritáló személyiséget sikerült megjeleníteni, aki csak azután enyhül meg, miután konstatálta, hogy Bondot kasztrálta a szerelem.

Oké, pörgessük fel kicsit a dolgokat, mert leül ez a cikk is, mint a Nincs idő meghalni az első harmad után. Azzal vélhetőleg nem árulok el titkot, hogy a szériában többnyire britek harcoltak oroszok ellen, némi amerikai hátszéllel. Nos, a jogokat birtokló Albert Broccoli-örökösöknek valamit kezdeniük kellett a Casino Royale-lal megkezdett történetszállal, no meg a huszonötös is kellően kerek, impozáns szám ahhoz, hogy emlékezetessé tegyék. A megoldás az lett, hogy fogták a lehető legtipikusabb Bond-sablont, amiben (a szinkronban legalábbis) az orosz akcentussal beszélő őrült ronda pribékkel az emberiség elpusztítására tör, és írtak bele egy korábbi életmódjának hátat fordító 007-est, ami annyira azért nem volt kockázatos vállalkozás, mintha egy bátor történetvezetésbe helyezték volna a már ismert kémet, vagy urambocsá egyszerre lépték volna meg a kettőt.

 

Nem segít a 12-es karikás pusztítás sem, ami a vértelenül kereplő légpuskákat nyitja rá a zsák krumplikként eldőlő rosszarcokra, a gránátrobbantással pedig legfeljebb idős kori fülzúgást okoz a leköszönő ikonnak – ezt annak ellenére írom, hogy valójában 16-os korhatáros a produkció, ami teljesen indokolatlan, de legalábbis kihasználatlan. Rami Malek a trailer kedvéért ráadott maszkon kívül nem hoz semmi emlékezeteset, az egyébként szabadon mutogatott arca pedig legfeljebb annyira csúf, ami Bryan Adamsé egy átbulizott éjszaka után, amit látva a kiskorúak hamarabb álmodnának amúgy rosszakat. És bár ez a fajta vizuális prüdéria hatékonyabban öli meg az érzelmi építkezést, mint a terroristákat, a negyven éve még talán újnak ható sablonok közé zárt „modern” James nem ezért válik olyan kiszámíthatóvá, mint GYES-es apuka egy két éven át tervezett baráti sörözéskor. Nem, a huszonötödik eresztést az irónia teljes hiánya derogálja közhelyes önismétléssé, pedig Fukunaga és írótársai nem véletlenül mentek biztosra a dögunalmas retrózással. Hogy valami jót is mondjak, a lezárást abszolút említésre méltónak találtam, de arról meg érthető okokból nem beszélhetek, hiába táncolnám szívesen körül a témát.

 

Egy szó, mint száz, meg is érte meg nem is ennyit várni Daniel Craig búcsújátékára; talán egy új Bond bátrabban nyit majd, és gyökereitől reformálja meg a figurát, remélhetőleg konstruktív módon, nem lerombolva annak maradék hagyatékát. Most viszont egy többnyire biztonsági játékot játszó leköszönést kaptunk, aminél fennáll az esélye, hogy csak az elkövetkező évek tükrében lesz értelmezhető. Hogy az elvárható teljesítése jelentősen lejjebb tekert macsófaktorral jó vagy rossz dolog-e, arról legalább érdekes lesz vitatkozni, míg meg nem történik az utódlás.