Jón Kalman Stefánsson: Ásta

Ha csak egyetlen szépírót említhetnék az utóbbi évekből, aki szó szerint a semmiből és a teljes ismeretlenségből jött, hogy onnan aztán egy csapásra meghódítsa a hazai irodalombarátok sajnos nem túl széles, ám annál kitartóbb körét, akkor az az egyetlen szépíró egyértelműen Jón Kalman Stefánsson lenne. Az izlandi kultszerző művei az elmúlt években felváltva érkeztek a Typotex és a Jelenkor kiadóknál (a Typotex a Keflavik-duológiával, a Jelenkor a Menny és pokol-trilógiával rukkolt elő), és különösebb minőségi megingás nélkül mutatták be a skandináv utánozhatatlan zsenialitását.

Ám míg az eddigi kötetek a kimondottan lassan csordogáló és lételméleti kérdéseket is feszegető költői prózát képviselték, addig Stefánsson új könyve, az Ásta már inkább a gyors váltások és a szilánkokra robbant létezés regénye. Az északi szerző, aki önmagát is roppant ironikusan beleírta az új művébe (miközben a készülő szöveggel viaskodik, kvázi turistalátványosságként beköltözik egy felújított és különböző luxusholmikkal felszerelt világítótoronyba egy felkapott üdülőtelep közelében), mintaszerűen – ám ami ennél is fontosabb, letehetetlenül – mondja fel a már jól ismert posztmodern toposzt: a nagy, lineáris, összefüggő elbeszélések lehetetlenségét és az egymáshoz kapcsolódó apró történetszilánkok végtelenségét.

A korábbi kötetekhez híven és a már jól megszokott módon egymástól fényévnyi távolságokra lévő és egymással teljesen ellentétes dolgok fonódnak össze és alkotnak egy nagy, szétbonthatatlan egészet a regény lírai szövetében. A létezés sokszor keserű realitása szegül szembe az élet értelmének keresésével, a legmocskosabb szexualitás a legszebb költészettel, az élet a halállal, hogy a végén aztán minden elsimuljon, mint egy augusztus végi késő délutánon a tenger Izland kies-kietlen partjainál…

De hogy a történetről is ejtsek pár szót: ahogy sejthető, főleg a címszereplő, Ásta életéről olvashatunk, fogantatásától kezdve egészen idősebb koráig, ám ebben a történetben van minden, csak linearitás nem. Hol az ablakfestés közben halálos balesetet szenvedő apja, Sigvaldi lassan kihunyó emlékei között bolyongunk, hol az idős Ásta eltűnt szerelméhez intézett leveleit olvashatjuk, hol egy halott szólal meg a túlvilágról, hol a mindentudó író röpít vissza minket az időben és számol be az eseményekről – látszólag a legteljesebb összevisszaságban.

Látszólag, ugyanis lehet, hogy egy csók egy több évtizeddel korábban elcsattant másikat idéz fel, és lehet, hogy a haldokló apa felett feszülő kék ég egy ezer kilométerrel és húsz évvel korábbi, ragyogó másikat kelt életre, és lehet, hogy eleinte több utalás lesz érthetetlen vagy becsapós, de a végére minden összeáll, és minden történetszál méltó lezárásra kerül.

Stefánsson ebben a művében is abban erős, amiben már a korábbiakban megszokhattuk: Izland hol gyönyörű, hol kegyetlen és embert próbáló tájainak költői leírásában, a fajsúlyos lételméleti kérdések folytonos feltevésében és feszegetésében (ám meg nem válaszolásában!), valamint a karakterábrázolás végtelenül kifinomult voltában. Az izlandinál a jól megszokott módon nincsenek egyszerű és sablonos karakterek, mindenkinek megvannak a maga mélységei, álmai, vágyai, hibái és bűnei egyaránt; a szerzőnk megint csak nem fél „bepiszkítani” a kezét, ha az elkövetett és sokszor jóvátehetetlen bűnöket kell bemutatni az élet apró örömei mellett.

Mit ragozzam, engem most is levett a lábamról Stefánsson, és bár arra még nem mernék válaszolni, hogy az Ásta a legjobb regénye-e, de hogy az eddigiek közül ez tetszett a legjobban, annyi szent. Az idei év egyik legjobbja, egyértelműen az.