Billy Collins: Az a baj a költészettel
Írta: Bak Róbert | 2021. 04. 24.
Sajnos nem mondható el az, hogy ma bármilyen tekintetben a líra aranykorát élnénk, mint ahogy az sem, hogy túl sűrűn jelenne meg olyan új világirodalmi verseskötet, amely megmozgatná a hazai irodalmi életet. Ha belegondolunk, az eddigi legteljesebb Pessoa-kiadás, a 2018-as Bensőmben sokan élnek tökéletesen visszhangtalan maradt, de szerintem a tavaly indult Versum-könyvek sorozat (Ulven és Ashbery) sem kapta még meg a jelentőségéhez mért kellő publicitást.
Ehhez képest örömteli, hogy a hazánkban eddig nem túl ismert, ám az Egyesült Államokban a legnagyobbak között emlegetett Billy Collins elmúlt harminc évben írt verseit tartalmazó Az a baj a költészettel című kötete már most kimondottan nagy sikernek tűnik. Hogy miért is? Leginkább talán azért, mert Collins legtöbbször nem veszi magát komolyan, nem vesz fel hiteltelen pózokat, és olyan hihetetlen könnyedséggel, humorral és eleganciával ír, mint csak nagyon kevesen. Idehaza talán csak Nádasdy Ádámot tudnám valamennyire hozzá hasonlítani.
Az amúgy egyetemi tanár Collins ugyanis teljességgel elutasítja azt, hogy egy verset szétszedjenek, elemezzenek, gyötörjenek, nála a líra, mondhatni, boldogan éli a maga szabad és örömteli életét.
Bevezetés a költészetbe
(Introduction to Poetry)
Azt kérem, hogy fogjanak egy verset, és tartsák a fény felé,
mint egy színes diát,
vagy tapasszák a fülüket a kaptárjához.
Azt mondom, dobjanak a versbe egy egeret,
és figyeljék, ahogy próbál kijutni,
vagy sétáljanak be a vers szobájába,
és tapogassák ki a falon a villanykapcsolót.
Azt akarom, hogy vízisíeljenek át
a vers felszínén,
egy hullámmal köszöntve a szerző nevét a parton.
De ők nem akarnak mást,
csak odakötözni a verset egy székhez,
és kínzással vallomásra bírni.
Elkezdik verni egy slaggal,
hogy kiszedjék belőle a mondanivalóját.
Elmondható, hogy Collins kimondottan sokat ír magáról a költészetről is, de azt korántsem egy elvont, magasztos dolognak tartja, hanem inkább szórakozásnak és a mindennapi élet szerves részének. Illetve az is igaz, hogy sokszor jelennek meg nála angolszász kulturális utalások, de ettől még nem lesz a szöveg sehol sem elvont vagy túlterhelt, és hiába jelenik meg gyakran a halál témája is, egyetlen verse sem válik búskomorrá.
A holtak
(The Dead)
A holtak, azt mondják, mindig néznek minket felülről.
Miközben cipőt húzunk, vagy szendvicset csinálunk,
ők csak néznek lefelé az ég üvegfenekű csónakjaiból,
lassan evezve, keresztül az örökkévalóságon.
Nézik a fejünk tetejét, ahogy lent mozog a földön,
és amikor lefekszünk a fűre vagy az ágyra,
elbódulva egy forró délután zümmögésétől,
azt hiszik, visszanézünk rájuk,
és ezért óvatosan felemelik az evezőket, elcsendesednek,
és várják, mint a szüleink, hogy lehunyjuk a szemünket.
Hogy egy könnyű, kézenfekvő és baromi olcsó poénnal zárjak: mi a baj a költészettel? Az, hogy nincs több Billy Collins, aki talán újra meg tudná szerettetni a verseket a szélesebb olvasóközönséggel. Nagy kincs ez az amerikai költő, most már nekünk is. Becsüljük meg!