Főkép

F. Várkonyi Zsuzsa nagy tisztelője vagyok, olvastam jónéhány írását, hallgattam kiváló előadásait. Nemrég a szakmai publikációi után végre elolvastam a Férfiidők lányregénye című regényét is, melynek első kiadása még 2004-ben jelent meg; a filmadaptációja, a 2019-es Akik maradtak pedig világszerte nagy sikert aratott.

 

1948 nyarán a középkorú Dr. Körner Aladár nőgyógyásznál egy kétségbeesett nő jelenik meg egy kórosan sovány tizenhat éves lánnyal. Klára a háború során szüleit és kishúgát is elveszítette, sőt majdnemhogy a fiútestvérét is, míg Aladár a családjából egyedüliként élte túl a vészkorszakot. Mindketten a magány és a szeretetvágy jegyében élik mindennapjaikat az átélt tragédiák után.

 

Hamarosan olyan különleges, mások számára furcsának tűnő barátság szövődik kettejük közt, melyet a környezetükben élők közül jó néhányan félreértenek, illetve rosszul értelmeznek. Olyan erejű, mértékű, töltetű ez az összekapaszkodás két idegen, különböző életkorú és nemű ember közt, amely felette áll a társadalmi normáknak, és mindkettejüknek segít abban, hogy a háború elmondhatatlan szörnyűségei után életben maradjanak, megtanuljanak újra élni, remélni és szeretni. Életre szóló barátság ez, vagy több annál is? Netán valamilyen szokatlan, beteljesületlenül is beteljesült szerelem? Esetleg egy szeretetteljes, támogató apa-lánya kapcsolathoz hasonló, különleges és sajátságos kötelék? Vagy ezek mindegyike egyszerre?

 

Az átélt szörnyűségek és veszteségek, az emlékezés a két ember mindennapjainak része, az ezekkel kapcsolatos érzéseikkel, gondolataikkal kell élniük a további életükben. Elfogadható-e valaha is az elfogadhatatlan? Feldolgozható-e a feldolgozhatatlan? Már a kérdésekben is ott az ellentmondás, mégis igennel kell válaszolniuk ezekre, ha életben akarnak maradni. A szeretet tényleg mindent legyőz? Lehet-e a borzalmas veszteségek után ismét szeretni valakit teljes szívből, úgy, hogy mindketten gyógyulhassanak e szeretet által?

 

Hétköznapjaikat figyelemmel kísérve betekintést nyerünk az adott kor társadalmába, politikájába, Aladár orvosi pályájának alakulásába, különféle emberi kapcsolatokba, érzelmekbe és gondolatokba, Klára serdülő lányból felnőtt nővé válásának nehézségeibe és szépségeibe, reményekbe és reményvesztettségbe, kilátástalanságba és bizakodásba. F. Várkonyi Zsuzsa olyan szépen, szívhez szólóan írja le Klára és Aladár történetét, olyan finoman csempészi a sorok közé a két ember kapcsolatának lényegét és mélységét, a politika és a történelem eseményeit, ezek hatásait az emberi lélekre és sorsokra, hogy cseppet sem csodálkozom azon, hogy a könyv sikere töretlen az olvasók körében.

 

Még ha merőben másról szól is a történet, eszembe juttatta Hódos Mária és Farkas Erzsébet Fiaim, hol vagytok? című dokumentumkönyvét (legalábbis én dokumentumkönyvnek nevezem az igaz történeten alapuló, valódi napló bejegyzéseiből íródott művet). Mindkét könyv olyan emberi sorsokat, kapcsolatokat tár elénk, megsebzett és sokat szenvedett emberek közti olyan erejű segítő összekapaszkodásokat mutat be a történelmi viharok közepette, melyek megrendítő, szomorú és mégis reményteli, életigenlő érzéseket keltenek az olvasóban. Olyan történetek, melyek mélyen elgondolkodtatóak, egy ország kortörténetei (vagy inkább kórtörténetei?) is lehetnek egyben, mindazon túl, hogy felejthetetlen olvasásélményt nyújtanak.