Könyvsaláta: #halálka / Sztálin, ásóval előre!

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán” korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

Pető Péter: #halálka

(Kalligram Könyvkiadó)

Ahogy az olvasmányaimat rendezgettem, mindenképpen időt akartam szánni Pető Péter legújabb, #halálka című regényére, ugyanis a szerző egy kimondottan friss és élvezetes hang a kortárs irodalomban, és egy olyan, akitől még várok valami igazán kiugrót.

A #halálka tulajdonképpen egy modern tanmese, amely korunk kapitalista társadalmának és napjaink Magyarországának visszásságaira kívánja felhívni a figyelmet. Adott két férfi, akik bár ugyanonnan indultak (egy kisvárosban voltak osztálytársak) és gyökeresen más életutat jártak be (az egyik céges nagymenő, a másik egyszerű munkás), mégis ugyanúgy végzik: öngyilkosként.

Elmondható, hogy noha a szerző kimondottan sztereotip módon ábrázolja őket (a gazdag luxusautóval jár, hetente váltogatja a modell barátnőit, egyik egzotikus nyaralásból esik a másikba, és még így sem tudja hova költeni az érdemi munka nélkül megkeresett pénzét; a szegény bár egy korrekt és becsületes munkás lenne, és a családjának élne, de rá kell jönnie, hogy ebben a rendszerben épp a becsületesség az, amivel semmire sem megy, és így csúszik egyre lejjebb és lejjebb), mégis élők a figurák, és elhisszük, hogy ők igazi hús-vér emberek.

És habár ugyanaz a szinte bármiféle pozitív kicsengés nélküli sztereotip ábrázolásmód figyelhető meg az itt tárgyalt társadalmi folyamatokban is (ez a sarkosság és sztereotípia az, ami a regény legnagyobb gyöngesége), mégis rendkívül fontos kortárs problémákra hívja fel a figyelmet, miközben az emberek önáltató és mindent elleplezni kívánt hazugságait is remekül megjeleníti (nem egyszer mondtam magamban, mialatt az általuk mesélt történeteket „hallgattam”, hogy „ne hazudj már ekkorát, ember!”). Szóval a #halálka ugyan nem egy tökéletes regény, de egy fontos kérdéseket feszegető és érdekes olvasmány lehet sokaknak – úgyhogy aki belefut, ne hagyja ki.

(Bak Róbert)

Radu Ţuculescu: Sztálin, ásóval előre!

(Typotex Kiadó, fordította: Szőcs Imre)

A múlt század közepén, Marosvásárhelyen született Radu Ţuculescu kötetei közül, az Öregmama történetei után, a Typotex Könyvkiadó ezúttal a Szálin, ásóval előre! című kisregényével ismertette meg a magyar olvasókat. Meglehetősen beszédes és olvasásra csábító ez a cím, de aki (velem egyetemben) arra számít, hogy a rettegett vezér, Koba alakja központi helyet foglal majd el a regényben, azt jókora meglepetés érheti.

Főhősünk, Adrien Loga mindössze ötéves, mikor valami furcsát, egészen szokatlan dolgot tapasztal otthon: hétköznap ide vagy oda, a szülei nagy baráti összejövetelt tartanak, ünnepelnek, pedig nincs is mit. Vagy mégis? Ki a csuda az a Sztálin, és miért kell örülni, ha egyszer meghalt?

A másik idősíkban Loga már megkeseredett öregember, magányos, felesége lecserélte egy fiatalabb spanyolra, lánya egyetemista, akinek így nincs sok ideje törődni az apjával. Pedig Adriennek Adeline a mindenség. Szeretne többet lenni vele, de nem tud a helyzeten változtatni. Ezek a részek, melyeket az idős Adrien írt, dőlt betűkkel vannak szedve, ezáltal fizikailag is jól elkülönülnek a többi szövegtől.

Nehezen tudnám meghatározni – és igazából nem is gondolkoztam ezen –, hogy mely részek voltak a kedvenceim. Szerettem olvasni a kiskorú Adrien gyerekkoráról, csibészségeiről és az időskori naplórészletek is igazán szórakoztatóak voltak (pedig az öregnek egyáltalán nem volt irigylésre méltó az élete, öniróniája és humora viszont annál inkább). Radu Ţuculescu kiválóan tud mesélni, még a szomorú tényeket is vigyázva tárja az olvasók elé, hogy ne fájjon nekik annyira. Talán az ilyen történetekre illik a legjobban az a jelző, hogy „keserédes”.

(Gere Ágnes)