Ian McEwan: Mi, gépek

Ha van olyan alkotó, akiben még sohasem kellett igazán csalódnom (persze volt több ilyen), az a jelenkor talán legnagyobb angol írója, Ian McEwan. Tucatnyi, változatosnál változatosabb művével (gondoljunk csak a több kritikus szerint is a 21. századi brit irodalmat megnyitó háborús-romantikus trükkregényére, a Vágy és vezeklésre; a furcsa Hamlet-parafrázisára, az egy még meg sem született magzat által narrált Dióhéjba zárvára; a hangulatos és nem várt csavarra kihegyezett kémtörténetére, a Mézesmadzagra; vagy egyetlen balul sikerült nászéjszaka tükrében felvillantott társadalmi/erkölcsi tablójára, A Chesil-partonra stb.) már rég belopta magát a hazai olvasók szívébe is.

Amit most kapunk tőle, az megint csak merőben más, mint amiket eddig megszokhattunk. A Mi, gépek első ránézésre egy alternatív múltban játszódó sci-fi, ám óva intek mindenkit attól, hogy sci-fiként is olvassa, mert így minden bizonnyal csalódni fog. McEwan ezúttal is arra használja fel a zsánerirodalom köntösét, hogy az emberről, a társadalomról és az erkölcsről meséljen.

Ahogy említettem, az új regény egy, a miénktől több ponton eltérő múltban játszódik, egészen pontosan az 1982-es Londonban. A szerző apróbb, néha humoros elmozdulásokat iktat be a valódi eseményekhez képest (így például a britek már a ’80-as években a Brexiten törik a fejüket, ám a miniszterelnök nem tartja elég érettnek a népet, hogy erről szavazhasson; a szigetország ezúttal elveszíti a Falkland-szigetekért folytatott háborút, vagy éppen a fiatalok az újra összeálló Beatles számaira tombolnak), ám van egy óriási különbség. Hála Nikola Teslának, már az I. világháborúban megjelennek a kezdetlegesen robotizált eszközök, majd Alan Turingot ezúttal nem állítják parkolópályára a homoszexualitása miatt, így már az ’50-es évektől kezdve olyan technikai újdonságokat élvezhet az emberiség, mint az önvezető autó, a látás képességének visszanyerése chipek segítségével, vagy éppen a történet évében piacra dobott és az elbeszélőnk tulajdonába kerülő első valódi, emberformájú MI (mesterséges intelligenciát használó robot).

A narrátorunk, Charlie egy harmincas évei elején járó, nem túl ambiciózus figura, egyik napról a másikra él, félig-meddig titokban szerelmes a szomszédlányba, ám aztán egy nap tekintélyes összeget örököl, amelyet teljes egészében erre a vadonatúj találmányra – a nem túl eredeti módon Ádámnak keresztelt robotra – költi, hogy majd a szerelmével együtt figyeljék meg, hogyan ébred öntudatra a csomagolásából frissen kibontott, teljesen emberszerű dolog.

Jó szórakozás, csajozni is lehet vele, mi baj történhetne? – gondolja Charlie. Pedig valljuk be, ahol megjelenik egy szuperintelligens, bivalyerős, öntudattal rendelkező robot, ott általában szoktak problémák adódni…

McEwan tökéletesen játszik rá ezekre a prekoncepciókra, Ádám egy-egy mozdulatában, szavában, szemvillanásában folyton ott vibrál a fenyegetés, hogy ezt egy másik mozdulat, szó, szemvillanás azonnal ki is oltsa. Egyszerűen nem tudjuk őt hová tenni. Nehéz meghatározni, hogy mit is láthatunk vagy mit várjunk tőle, miben más ő, mint mi, és kb. azokkal a kérdésekkel szembesülünk, mint amiket Charlie is feltesz. Mi az igazán fontos bennünk? Mi tesz minket emberré, és mi különböztet meg az MI-októl? Ahogy nyomon követjük az egy-két apróbb momentumtól eltekintve tökéletesen emberi Ádámot, ugyanúgy feltesszük a kérdést: pusztán a biológiai felépítésünk jelenthet különbséget? Számíthat az, hogy a mi agyunkban biokémiai folyamatok révén keletkeznek a gondolatok és az érzések, a robotéban pedig elektronikai úton? Hol a határ? Van köztünk határ (a híres Turing-teszt szerint Ádám ember, és nem gép, ugyanis senki nem jön rá magától, hogy nem egy jóképű, sportos férfival beszélget)? Aztán adódik az a kérdés is, hogy mit kezdjen magával, a szabadidejével, az egész életével a roppant tökéletlen ember egy olyan világban, amit hamarosan nála sokkal, de sokkal tökéletesebb mesterséges intelligenciák fognak benépesíteni (persze dolgozni is ők fognak helyettünk).

Eddig csupa-csupa kérdést soroltam fel, de McEwan műve korántsem száraz vagy elvont alkotás. Ugyanis a brit szerző ezúttal is tökéletesen ábrázolja a három központi szereplőt (a két embert és a gépet), mindannyiuknak megvannak a maguk motivációi, vágyai, álmai. A köztük kialakult kapcsolat dinamikus, fejlődő, változó, és bizony nemcsak az új Ádám által fémjelzett világ jelent kérdéseket, de bizonyos múltbéli titkok is felbukkannak, úgyhogy a sci-fi / szerelmi szál mellett egy krimi is kibontakozik, ráadásul egy olyan, amelyben kimondottan sokáig homályban maradnak a válaszok.

Mit ragozzam, engem most is lenyűgözött Ian McEwan ezzel a többféle zsánerben is működő, szépirodalmi igényességű történetével, a felvetett és részben igen okosan meg is válaszolt kérdéseivel, az egyedülálló karakterábrázolási képességeivel. Na meg azzal, hogy érezhető, ez az apróbb elmozdulásokkal megrajzolt történelmi háttérben elmesélt sztori talán egyetlen főbb célt szolgál: hogy bemutassa, akár egyetlen nüansznyi eltérés is befolyásolhatja a világunkat, de az életünk, ami adatott, mindig és mindenkor egyszeri, visszavonhatatlan és megmásíthatatlan. Már csak rajtunk áll, hogy mit kezdünk vele.